Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Nehéz megfelelő szavakat találni egy olyan regénnyel kapcsolatban, ami szerintem a legtöbb emberben nyomot hagy. Mert azt hiszem ezt nyugodtan kijelenthetjük, ez az a fajta könyv. Képtelen vagy lerakni, miközben néhány résznél legszívesebben elhajítanád, mert olyan hatással van rád. A könyv elején, mikor még csak ismerkedtem a történettel, bizony voltak pillanatok, mikor összeszorult a mellkasom.

A 17 éves Peter Houghton egy nap bemegy az iskolába, s lövöldözni kezd. Sokan megsebesülnek, s vannak, akik meghalnak. A történet az aznapi eseményeket mutatja be, az elkövetkező tárgyalást, és a lövöldözés előtti hónapokat, éveket, egészen Peter születésétől kezdve.

A írónő nemcsak Peter, de a körülötte élők szemszögéből is bemutatja az eseményeket. Megtudjuk mi vitte rá a fiút arra, hogy a társai ellen forduljon, és azt is, milyen volt a kapcsolata a családjával. Megismerhetjük a kétségeit, gyengeségeit, erősségeit. Vele együtt bepillantást nyerhetünk első- viszonzatlan- szerelme, Josie életébe is, aki Peterrel ellentétben a menők táborát erősíti. A barátja menő sportoló, az anyukája sikeres jogász, látszólag tökéletes, gondtalan életet él. Valójában pedig ugyanazok a kétségek és problémák gyötrik, amelyek minden más tinédzsert, sőt embert is: vajon elfogadják a többiek? Vajon szeretik őt?

Peter ebből a szempontból azonban más: őt nem érdekli mások véleménye, mindig is azt tette, amihez kedve volt.Ezzel pedig elérte, hogy a többiek kiközösítsék, a menő, erősebb srácok pedig terrorizálják.

Ezen kívül pedig gyakorlatilag a lövöldözéshez bármely módon kapcsolódó személy véleményét vagy tetteit is nyomon követhetjük.

Több aspektus is volt a regényben, ami elgondolkodtató volt számomra. Először is Peter szülei. Az apja foglalkozása a boldogság kutatása, azt mégsem vette észre az évek során, hogy a fia mennyire szenved nap mint nap. Aztán ott van a tanárok hozzáállása. Mikor Petert öt évesen először megverték, a tanár nem büntette meg a többieket, hanem azt mondta, inkább arra tanítja meg a gyerekeket, hogyan védjék meg magukat. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy ő oda sem figyelt, s hagyta, hogy maguk intézzék el egymás közt. A könyv telis-tele van ilyen, és ehhez hasonló mozzanatokkal, amiken órákig el lehetne vitatkozni, vajon melyik a helyes út, a helyes válasz. És nem kapunk válaszokat az írótól sem. Hisz egyrészt nincs mindenre csak egy helyes válasz, másrészt pedig mindenkinek magának kell eldöntenie. Pont ez a jó ebben a regényben: nem erőszakolja ránk a válaszait, hanem hagyja, hogy mi magunk döntsünk (és meggyötört fejjel bámuljunk még órákig a semmibe, miután becsuktuk a könyvet:)).
Ami Petert illeti, be kell vallanom, bármennyire is próbáltam, nem tudtam utálni őt. Hisz ő is csak áldozat. Mások gonoszságának, kegyetlenségének az áldozata. Azt nyilvánvalóan nem támogatom, amit tett, de abszolút megértem a fájdalmát és a dühét. Azt hitte, azzal amit tesz, mindent megváltoztat.

Azt hiszem semmi újat nem árulok el azzal, ha azt mondom, nekem nagyon tetszett ez a regény. Tény, hogy nem egy könnyű vasárnap délutáni szórakoztató történet, de a műfajában szerintem abszolút megállja a helyét. Érdemes elolvasni!

Pontozás: 5