Kondor Vilmos: Budapest noir

"A cikkek írása, az adatgyűjtés, és néha még a a nyomozás során sem az igazság kiderítésének vágya hajtotta. ... Nehezen vallotta be magának, de őt az ember, az adott ember sorsa érdekelte. A halál pedig ennek a sorsnak a végállomása. Oda valahogy el kell jutni. Gordont ez az út érdekelte. Nem biztos, hogy szerette az embereket, de a sorsuk mindennél jobban érdekelte."

Ha az emlékezetem nem csal, ezt a könyvet még novemberben olvastam, de mostanában jól összecsúsztak a dolgok, így persze, mint mindennel, ezzel is megkéstem. Pár szót mindenesetre muszáj ejtenem róla, mert ez egy igazán remek könyv.

Először is, még mielőtt belekezdenék, el kell mondanom, hogy félve közelítettem meg a könyvet. Őszintén szólva napjaink magyar szórakoztató irodalma és én nem kicsit idegenkedünk egymástól, aminek a kiváltó oka elég egyszerű: a Fejős Éva és társai féle könyvekkel engem gyakorlatilag ki lehetne üldözni a világból. Persze béna dolog lenne olyan könyveket leszólni, melyeket még nem olvastam –s valószínűleg nem is fogok-, ezért nem kezdek konkrét fejtegetésbe, mindenesetre az a helyzet, hogy ezek után valamiféle tudatalatti gát képződött bennem, ami visszatart a magyar szórakoztató könyvektől. Viszont akkora hülyeség lenne ezt a kategóriát ráaggatni mindenre, ami magyar, és küzdök is rendesen, hogy ne tegyem. Éppen ezért, tudva, hogy az Agave elég jó és igényes krimiket ad ki a kezei közül, ki kellett próbálnom a Budapest noir-t. És milyen jól tettem!!

Gordon Zsigmond bűnügyi zsurnaliszta egy budapesti lapnak, az Estnek dolgozik, főleg halálesetekről, öngyilkosságokról, és olykor politikáról tudósít. 1936-ban járunk, méghozzá Gömbös Gyula halálának és a temetésének hetében. A város bűnös negyedében egy halott zsidó prostituáltat találnak. A lány ismeretlen, megmagyarázhatatlan halála azonban nem hagyja Gordont nyugodni, méghozzá olyannyira, hogy elkezd nyomozni az ügyben. Azonban a jelen politikai helyzete, az antiszemita légkör közepette egy ilyen ügy rendesen felkeverheti az állóvizet. Gordon persze nem kis slamasztikába kerül, ami ráadásul nem csak őt, de a körülötte élőket is veszélyezteti…

Na hát, ha eddig valakit nem győztem volna meg a könyv érdemeiről, akkor most hadd mondjak pár érvet. Először is, ez nem egyszerűen egy krimi, hanem egy baromi jó atmoszférájú (imádom a századelős Magyarországot, úgyhogy már ezzel levett a lábamról), remek karakterekkel dolgozó történelmi krimi. A történet izgalmas, bár nem feltétlenül ugrik ki az ember a bőréből minden második oldalon, és a végkifejlet sem vágott igazán arcon. És bizony, engem nem is ez győzött meg, hanem maguk a szereplők. Gordon mellett kapunk egy Krisztinát, aki az akkori viszonyok mellett önálló, független nő tud lenni, akinek vannak saját gondolatai és véleménye, nem pedig egy oldalborda. A másik, és egyben legnagyobb favoritom pedig, aki miatt igazán szerettem ezt a könyvet, az Tata, Gordon nagypapája. A bácsika, egy nyugdíjba vonult orvos, s öreg napjaira egy fő célt tűzött ki maga elé: a tökéletes lekvár elkészítését. :D

Ez a három ember, az igazán magyaros hangulat, a századelős Budapest, a nyomozás és az azt körülvevő rejtély remek elegyet alkotnak együtt.

Konklúzióként is csak azt mondhatom, hogy nagyon örülök, hogy a kezembe került a könyv, a két következő kötetet is hamarosan el fogom olvasni; 4,5 pont.

Dennis Lehane: Viharsziget

"-Maguk sokszor tesznek így?

-Mire gondol?

-Itallal a kezükben üldögélnek, és kielemzik, aki az útjukba kerül.

-Azt hiszem, ez egyszerű szakmai ártalom. Hány pszichiáter kell egy villanykörte becsavarásához?

-Nem tudom. Hány?

-Nyolc.

-Miért?

-Nehogy már most kezdjünk analizálni!

Teddy és Chuck összenéztek. Mindkettőjükből kitört a nevetés.

-Pszichoanalitikus-humor - mondta Chuck.- Ki gondolta volna, hogy ez létezik?"

Az 1950-es években járunk, egy Bostonhoz közeli szigeten. A rendőrbíró, Teddy Daniels és új társa, Chuck Aule érkezik a szigetre, hogy az Ashecliffe Elmegyógyintézetből megszökött rabot, Rachel Solando-t kézre kerítsék. A sziget azonban nem várt titkokat rejteget…

A történetnek nagyon erős, az olvasót teljesen magával ragadó hangulata van. Szinte mint egy mágnes, úgy húz magába az 50-es évek. A levegő háborútól megkeseredett szaga és Teddy halott feleségének démonai, a múlt szörnyűségei. Mindezek jelentik a külvilágot. Ezzel párhuzamosan azonban itt van ez a sziget, az elmegyógyintézet szűk, klausztrofób szobáival, ahol hallani a szomszédban sikoltozó betegeket, a monoton őrült kántálást. És ott van a C részleg, ahol olyan páciensek, vagyis inkább bűnelkövetők vannak elzárva, akik a pszichopata gyilkosok társadalmának legalját képezik. Furcsa dolgok történnek itt, beszélik, hogy titkos kísérleteket végeznek, hogy a rabokon embertelen eljárásokat hajtanak végre.

Teddy és Chuck pedig hiába kutakodnak Rachel Solando után, az itt dolgozók akadályozzák őket, ami kis idő elteltével kezd nemcsak hogy gyanússá, de veszélyessé is válni.

Mindezek keverednek egymással, ezek az impulzusok, a kis információ darabkák, ami olvasás közben teljesen rátelepszik az emberre. Megszűnik a külvilág, nem létezik más, csak Teddy, a sziget és az a rengeteg kérdés, amikkel szembe kell néznünk.

Azt már többször is említettem mennyire bele vagyok habarodva Lehane műveibe. A Viharsziget lényegesen különbözik a Kenzie – Gennaro könyvektől, de nem kevésbé hatásos. Teljesen ledöntött a lábamról, és igazság szerint fogalmam sincs mit írhatnék a könyvről, azonkívül persze, hogy zseniális. Akárhányszor nekiállok, csak valami kaotikus mondatkupac kerekedik ki belőle (lásd a felső bekezdést). Annyit viszont mondhatok – és ezért szinte könyörgöm, hogy olvassa el mindenki, aki eddig még nem tette-, a történet olyan szinten fejbe vágott, hogy még a mai napig is eszembe jutnak képek, pillanatok, párbeszédek a könyvből. Az egész úgy zajlott le bennem, mint egy noir hatású film. Baljós aláfestő zene, vihar, kalap és cigaretta, misztikum. S a vége…rengeteg forgatókönyvet meggyártottam gondolatban olvasás közben, de erre nem számítottam. De nem is az vágott fejbe annyira, ami történt, hanem az, ahogyan történt. A kiváltó ok. Rég izgultam ennyire könyvön, ha egyáltalán valaha, 5* pont.

ps.: film is készült belőle, méghozzá a Scorsese- DiCaprio páros által.

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

"Anyám egyszer azt mondta, az embereket sosem érthetjük meg igazán, csupán reagálhatunk rájuk.

Anyám  huszonöt éven át volt apán felesége, úgyhogy valószínűleg jó sok reagálást tudhatott magáénak."

Az előző kötet óta eltelt több, mint egy év, és ez idő alatt kedvenc magánnyomozó párosunk próbálta rendbe tenni az életét. Patrick komoly kapcsolatba kezdett, Angie pedig épp az ellenkezőjét műveli, mióta elhagyta Philt. Úgy tűnhet minden rendben van, egy aprócska bökkenő kivételével. Párosunk új ügyön dolgozik, ami eleinte egy egyszerű munkának tűnik, ám mindannyian ismerjük a mondást, nem igaz?

A megbízó, Diandra Warren egy jónevű pszichiáter, aki névtelen fotókat kap a fiáról, s felbérli Kenzie-éket, hogy járjanak utána, vajon ki követi Jasont. Pár hétig a srác minden lépését felügyelik, s megtesznek mindent, de végül zsákutcában lyukadnak ki, semmi nem történik, ezért végül befejezik a kutakodást. Mindeközben Patrick egy régi ismerősét megölik, méghozzá kegyetlen módon. Megcsonkítják, megkínozzák, s olyan helyen hagyják, ahol a rendőrség biztosan rátalál. És az is kiderül, hogy nem ez az első ilyen eset, és valaki, esetleg valakik már évtizedek óta gyilkolnak ezzel a módszerrel.

Patrick és Angie ezúttal egy olyan ügybe szalad bele, ami az ő életüket is veszélybe keverheti. Egy sorozatgyilkos, és az ír maffia boldogítja ezúttal kedvenceink életét, s mindeközben a régi démon, Patrick apja sem maradhat ki a buliból.

Ha lehetséges, márpedig úgy tűnik igen, ez a könyv még izgalmasabb volt, mint az előző. Miket beszélek? Ezerszer izgisebb volt. Hozzáragadtam a lapokhoz, és alig vártam, hogy végre rájöjjek a kis összefüggésekre.
Igazi körömrágós könyv, néha csak az utolsó pillanatban esik le a dolog, és a homlokodat csapkodod, máskor meg már előre tudod mi fog történni, és legszívesebben rásikítanál a szereplőkre, hogy vegyék már észre a veszélyt.

Olyan a történet, mint egy óriási puzzle, először rengeteg apró információt kapunk, melyek önmagukban teljesen lényegtelennek tűnnek. Lassan azonban kisebb részletekre derül fény, melyeken már önmagában hatalmasat koppanunk, majd végül elénk tárul az egész kép.

Az is igaz, hogy ez a rész messze nem volt annyira humoros, mint az előző. A címben felmerülő sötétség végig ott lebeg körülöttünk, és nyilván Kenzie-nek sincs kedve állandóan vicceket elsütni, miközben nem lehet biztos benne, hogy megéri a holnapot.

Imádom az ilyen történeteket; az izgalom a tetőfokon, a tempó feszes, soha nem tudhatom mi történik a következő pillanatban.

Arról nem is beszélve, hogy a könyv előszava rögtön olyan sorokkal nyit, melyekben pár hónappal később Patrick visszaemlékszik az előttünk álló eseményekre, és olyan apró információkat hint el, melyek miatt csak még inkább szorongunk a végkimenetelt illetően. Ez a rész már nem szimpla krimi, erősen hajaz a thrillerre. Óriási 5 pontost érdemel.

Plusz: Lehane szerzői polc, mert mostantól aztán tényleg nincs megállás. Minden könyvét akarom!!
         Ill. ha valakit érdekel, az első két kötetet a Könyvudvarnál nagyon olcsón be lehet szerezni. (én is ott vettem őket)

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

 "-Húzós nap? – kérdezte, miközben végigmért bennünket a visszapillantóban.

Tök mindegy, honnan jöttél, azt, hogy „kurva drága” meg „húzós nap”, rögtön megérted. Az egyetemes emberi nyelv része."

Mostanában úton-útfélen Dennis Lehane nevébe botlok, ami egy dolog, viszont szinte mindenki ódákat zeng róla, úgyhogy arra jutottam, én sem maradhatok ki a buliból, ideje megnézni közelebbről is. Ráadásul ha végig nézitek a kategóriáimat, láthatjátok, mennyire vacakul állok a krimikkel. Ami egy vicc, hiszen imádom őket, így nem is értem, miért nem olvasok többet belőlük. Ideje belehúzni. Na de inkább beszéljünk a könyvről, mert feltétlenül megérdemel pár szót.

A Dél-Bostonban ténykedő Kenzie-Gennaro magánnyomozó páros jól összeszokott egységet alkotnak. Ovis koruk óta ismerik egymást, együtt nőttek fel, gyakorlatilag pislantással is tudnak kommunikálni. Patrick nagydumás humorzsák, Angie meg tipikusan az a fajta nő, akivel ha bárki packázni mer, az jobb ha gyorsan tud futni, különben számíthat egy alapos péppé verésre. Mikor a város két ellenséges bandája egymás ellen fordul, s egy befolyásos politikus Patrick nyakát szorongatja  bizonyos titkos iratok megszerzése miatt, a kettősünknek nincs más választása, mint nyakig merülni az ügyben, s az életüket kockáztatni. Mázli, hogy talpraesettek és könnyen feltalálják magukat, mert néha tényleg csak egy hajszálon múlnak a dolgok…

Azért is írtam a bejegyzés elején, hogy a sztori Dél-Bostonban játszódik, mert a városnak ezen környéke bizony sokat elárul arról, mégis milyen a könyv atmoszférája, milyen problémákkal kell Patricknek és Angie-nek szembenéznie: bandaháborúk, politikai játékok, korrupció, rasszizmus, pedofília. Nem éppen vidám témák. A könyv mégsem sötét és depresszív annyira, mint számítanánk rá, mert a narrátor, Patrick halálian vicces, és a végletekig szókimondó. Képes egy életveszélyes tűzharc kellős közepén olyan nevetséges dolgokat gondolni, szóvicceket elsütni, hogy az ember képtelen komolyan venni őt.

Egyedül a pattanásig feszülő izgalmakat hiányoltam, bár a történetet leszólni semmiképpen nem akarnám, s abban is biztos vagyok, hogy a sorozat további kötetei még több körömrágást tartogatnak. Ráadásul „Póznás” (aka Kenzie) humora kárpótolt mindenért.

Mindezen túl a nyomozás mellett pedig betekintést nyerhetünk a páros magánéletébe: Kenzie gyerekkorába, ami azzal telt, hogy az apja – a hős tűzoltó- szeretete jeléül jól elverte, s az emlékek okozta keserűséget valószínűleg soha nem lesz képes maga mögött hagyni. Angie pedig képtelen kiszállni a vacak házasságából, s a férje, Phil egy-egy féltékenységi jelenet zárásaként rendszeresen felpofozza. Ennek a kettősségnek, a nyomozás és a teljesen hétköznapi jelenetek közötti összhangnak hála, remek történet kerekedett ki végül; 4 pont.

Ui.: most már csak egy problémám van Lehane-nel kapcsolatban: addig nem bírok nyugodni, amíg az összes könyvét be nem szereztem.

Joanne Harris: Urak és Játékosok

"Egy jó tanár tudja, hogy van megjátszott és valódi harag; a megjátszott tisztes játék a tanári blöff eszköztárának része, de az igazi haragot mindenáron el kell rejteni, nehogy a fiúk - ezek a mesteri manipulátorok - megértsék, hogy fölénk kerekedjenek."

Mielőtt még elkezdenétek olvasni eme értékelést, hadd figyelmeztesselek benneteket, csak óvatosan. Könnyen beleeshettek abba a csapdába, amibe ez a kíváncsi blogíró is belepottyant.

Ugyanis mielőtt nekiálltam volna ennek a kötetnek, kicsit körülnéztem a molyon, mégis mit olvassak az írónőtől. Előzőleg a Szederbor volt porondon, s mivel az nagyon tetszett, gondoltam rávetem magam Harris egyéb műveire is. Az értékeléseket azonban nem kellett volna megnéznem, mert úgy valószínűleg nagyobb meglepetés ért volna.

Merthogy ennek a könyvnek az értékelésében csupa olyan dolgokat olvastam, mint: hű meg váó, micsoda csavar, teljesen váratlanul ért, stb. stb…

És persze én hülye ennek hatására végig a csavarra vártam. Gyakorlatilag az első mondattól kezdve azon agyaltam, vajon mi lesz az a bizonyos esemény. A legegyszerűbbtől a leghajmeresztőbb ötletekig minden eszembe jutott. Majd végül vállveregetve konstatáltam, hogy igen, bizony, nem sikerült átvernie. S annak ellenére, hogy sejtettem a megoldást, mégis teljesen le voltam döbbenve a végkimenetelen. Joanne Harris, le a kalappal!

A történet egyik különlegessége, hogy két narrátor meséli az eseményeket, egyiküket a fekete gyalog, míg a másikat a fehér király jelöli egy-egy fejezet elején. A gyalog az egyik tanár, akinek nem csak a jelenét, de a múltját is figyelemmel kísérhetjük, s megtudhatjuk, milyen szálak kötik a St. Oswaldhoz. A király pedig az iskola latin tanára, Mr. Straitley, aki mintegy 30 éve boldogítja a nebulókat, s aki nem mellesleg a kedvenc szereplőm lett, már az első pár fejezet után.

Az iskola tanárai és tanulói mindennapjaiba láthatunk bele a két narrátor által, ahol a hatalmi harcok, klikkesedés, csúfolódások és igaz barátságok egyaránt helyet foglalnak.

Ebben a tanévben azonban furcsa dolgok, baljós események sorozata veszi kezdetét, olyan sorscsapásokat okozva mindenki számára, melyet talán soha nem tudnak kiheverni. A bosszúhadjárat, melynek okait csak lassan ismerhetjük meg egyre izgalmasabbá, s egyben végzetessé is válik.

Titokzatos történet, feszültség, remek szereplők, fanyar humor. Azt hiszem pár szóban így lehetne összefoglalni a könyvet. Nagyon tetszett, ahogy Harris, a latin tanár szemén keresztül mind a tanárokat, mind a diákokat jellemezte, és nagyon tetszett a végkifejlet, ill. az ügyesen megkomponált cselekmény is. Eddig ez a kedvencem az írónőtől, bár még jó pár műve hátra van, de annyi biztos, hogy ezzel a könyvvel, számomra felejthetetlent alkotott; 5 pont.

Joanne Harris honlapja

Az írónő magyarul megjelent köteteit tartalmazó polc a molyon