Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...

Igazság szerint eleinte mikor nekiálltam a könyvnek, nem tudtam magamban hová rakni a dolgokat. Az írónő stílusa meglepett, s fura feszültség volt jelen, aminek csak jóval később ismerhetjük meg az okát. Szerencsére azonban nem tettem le, és mondtam azt, hogy inkább olvasok valami mást.

A történet egy 14 éves lányról, Melindáról szól, aki most kezdte a gimnáziumot. Nincsenek barátai, elzárkózik mindenki elől, nem beszél szinte senkivel, s legszívesebben állandóan csak aludna. Történt valami múlt nyáron, aminek következtében minden megváltozott, s Melinda számára az élet azóta maga a Pokol.

A könyv egy teljes tanévet ölel fel, s végigkövethetjük, hogy Melinda mennyire nem képes megbirkózni sem az iskolával, sem a többi diákkal, sem a szüleivel, s legfőképp saját magával. Egy teljes tanévnek kell ahhoz eltelnie, hogy eljusson arra a pontra, mikor végre képes ismét BESZÉLNI.

Az olyan ifjúsági regényeknél, ahol a főszereplő saját magával küzd, akarna, de nem mer szólni, én magam is küszködöm. Gyakorlatilag szenvedek attól, hogy nem tudok segíteni neki valahogy. (Igen tudom, túlságosan beleélem magam néha egy-egy történetbe. Megesik.) Valahol a könyv negyede táján, már biztosan tudtam mi is a probléma, s nehezen értettem meg, miért nem mondja el valakinek, aki segíthetne. Aztán eszembe jutott, hogy a lány mindössze 14 éves, teljesen össze van zavarodva és fél. Ami még jobban kiakasztott, az a környezete. Miért nem volt hajlandó senki sem -még a szülei sem- tudomásul venni, hogy valami nincs rendben? Hisz minden, amit Mel tett egyfajta segélykiáltás volt. A szótlansága, a rossz jegyei, a sebes szája. Az egyetlen, amit kapott, az iskolai büntetés volt.
Viszont nagyon tetszett, hogy a gyakran negatív, letargikus hangulatot cinizmussal és iróniával oldja, ami miatt egy idő után Melinda számomra áldozatból túlélővé vált.
Mikor a végén fény derül mindenre, olyan érzés, mintha egész végig visszatartottam volna a levegőt, s most végre fellélegezhetnék.

Értékelés: 5 pont