Lisa Jewell: 31 Dream Street

„-So what are you going to do?

-Well, that’s exactly it. The only way I would feel comfortable about asking them to move out is to ensure that they have somewhere else to go, someone else to be with. The only way I could ask them to leave would be if i knew that they were all…

-Happy?

-Yes. Exactly. That they were all happy.”

Mikor a fiatal Toby az esküvőjére készül, apja, aki sosem foglalkozott vele, nászajándékként vesz neki egy házat, majd végleg lelép az életéből. Ennek ellenére úgy tűnhet Toby élete sínen van, azonban mindössze pár hét házasság után szakításra kerül sor. Toby, a rosszul kereső költő egyedül marad a kacsalábon forgó palotájában, ezért nem tehet mást, mint albérlőket keres. Az érdeklődők jelentkeznek is szép számmal, s a következő 15 évben Toby rengeteg emberrel él együtt. Lesznek, akik végig kitartanak, mások pedig továbbállnak, Toby azonban amellett, hogy mindenkivel nagylelkű és segítőkész, egyben zárkózott és magának való is. Elrejtőzik a szobájában, gyártja a verseit, amelyekkel nem lel kiadóra, és közben teljesen elszigeteli magát a világtól és a benne élő emberektől. Igen ám, csakhogy egy nap levelet kap rég nem látott apjától, melyben arról értesül, hogy a drága papa ismét elvált, s pár hónap múlva szándékozik eltölteni egy rövidke időt Londonban, mielőtt újra tovább áll. Meg persze közli azt is egyetlen drága gyermekével, hogy őszintén reméli, Toby az elmúlt évek során végre kezdett valamit az életével, sikeres karriert tudhat magáénak, feleséget, gyereket.

A levél hatására Toby észhez tér, eldönti, hogy itt az ideje valóban kezdeni valamit az életével, s mikor az egyik lakótársa, szerencsétlen idős úr, Gus elhalálozik, s ráhagyja minden vagyonát -mondhatni öröm az ürömben-, s Tobs végre elhatározásra jut.

Előtte azonban két dolgot kell még megtennie: kipofozni egy kicsit a házat, hogy minél inkább eladható formába kerüljön, és rendbe hozni az albérlői életét, akik mind boldogtalanok a jelenlegi helyzetükkel. A baj csak az, hogy mind azt gondolják, életük egyetlen pozitívuma, hogy ebben a szuper házban lakhatnak. Toby azonban felveszi a kesztyűt és megpróbál közbeavatkozni. S itt jön a képbe Leah, a szomszéd lány, aki nem csak hogy segít neki ebben, de végül bele is szeret…

Egy valamit biztosra mondhatok: ez az eddigi legjobb Jewell könyv, amit olvastam. Korábban már említettem, hogy mennyire szeretem az írónőt, és milyen remek írásokat gyárt ahhoz, hogy maximális legyen a kikapcsolódás. Ahogy eddig mindig, úgy itt is megvannak a tipikus jewelli mozdulatok- úgy mint a humor, egy csipet romantika, London- mert London minden könyvében központi szerepet játszik-, a bájos történet, remek szereplők. Mindezek mellett szerintem az évek során rengeteget fejlődött, és ez ebben a könyvben egyértelműen fellelhető. Korábban is jó történeteket gyártott, de a 31 Dream Street nem egyszerűen lekötött és szórakoztatott, mert ezúttal belevitt egy csipettel több valóságot is. Olyan momentumokat, amelyek elszorítják az ember torkát. Aztán ott vannak a karakterek: szerintem nem kell magyaráznom, Jewell mennyire ügyes karakterábrázolásban, gondoljunk csak Ralph-ra és Jem-re, vagy Bernie-re és kis családjára. Ebben a kötetben azonban egy szinttel még feljebb lépett, úgy éreztem a szereplők még több dimenzióval rendelkeznek, mint korábban, sokszínűbbek és hasonlóan furapókok, ahogy azt már megszokhattuk.

Ráadásul, és ennek nagyon örültem, ebből a könyvből már elmaradt az az idegesítő kis elem, amit korábban gyakran használt, mégpedig a drog. Tudom, úgy tűnhet ez a vesszőparipám, de engem nagyon zavart, amikor úgy állította be, mintha csak úgy lehetne szórakozni, ha jól kiüti magát az ember. Most viszont kihagyta ezt Jewell, ráadásul annyi pluszt adott helyette, hogy nem tudok nem örömódákat zengeni e kötetről.

Összességében egy szórakoztató, és nem kevésbé imádnivaló olvasmány ez, s itt most szeretném idézni a borítón található kis ajánlót, mert nagyon találó: „…another jewel from Lisa” ;5 pont.

ui.: ha egyszer Londonban járok, a Borough Market biztos nem marad ki a látnivalók közül.

W. Somerset Maugham: Színes fátyol

"Kitty eddig mindig csak futólag és kissé megvető figyelmet szentelt Kínának, ahová a végzet sodorta. Most hirtelen úgy rémlett neki, mintha valami rejtély tárult volna föl előtte. Itt volt a Kelet, az ősrégi, homályos és kikutathatatlan Kelet. A Nyugat eszméi és eszményei durváknak tűntek föl előtte azokhoz képest, amelyeket a különös teremtésben látott megtestesülve. Egészen más volt itt az élet, s egészen másképp éltek."


A fiatal Kitty Kínában él férjével. Kitty igazi elkényeztetett, önző, egysíkú nőszemély. Csak magával van elfoglalva, megcsalja a férjét, méghozzá egy nős emberrel, aki hozzá hasonlóan nem foglalkozik mások érzéseivel. Mikor azonban kiderül az igazság, Walter ultimátumot ajánl Kitty-nek. Vagy elválnak, és Kitty azonnal hozzámegy szeretőjéhez, hogy ne essen folt a becsületén, vagy együtt elmennek Kína egy kolera sújtotta vidékére betegeket ápolni. Végül az utóbbi történik, a pár útra kel, s egy gyönyörű, de halálosan veszélyes vidékre költöznek. Walter éjt nappallá téve a betegekről gondoskodik, s közben megveti saját magát, amiért szerelmes a feleségébe és bármit eltűr tőle, Kitty pedig eközben hatalmas jellembeli átalakuláson esik át.

Kezdetben azt hittem, egy szerelmes történet ez, ahol az erkölcsileg eltévelyedett feleség rájön mi a fontos, és mennyire vak volt ez idáig, de nem erről van szó. Ennél ez a könyv sokkal, de sokkal több. Aminek valójában szemtanúi lehetünk, az az asszony jellemfejlődése. Az, ahogyan egy makacs, üresfejű, sekélyes nőt rendesen arcul csap az élet, aminek köszönhetően elkezd változni. Rájön, hogy a fontos dolgok nem egyenlőek a szépséggel vagy a sármmal,  nem attól válik valaki szerethetővé, mert kedves bókokkal áraszt el bennünket és kifogástalanul viselkedik társaságban. Kitty belátja a hibáit és a történet során lassan felnő, rácsodálkozik a világra és olyan ember válik belőle, aki törődik másokkal, és nem fél egyedül szembenézni az élettel.

Habár ez nem egy klasszikus szerelmi történet, mégis olykor szinte sisteregnek a könyv lapjai. Jóval ritkábban olvasok férfi íróktól (megjegyzem nem szándékosan), de azt megfigyeltem, hogy nagyon szeretem, ahogy a szerelmet látják és írnak róla: sokkal tömörebb, lényegre törőbb, természetes és nyers. Nem próbálkoznak fölösleges sallangokkal, nem próbálják az érzelmet túlbonyolítani. Ez ebben a könyvben is így jelent meg, a szerelem nem valamiféle nyálas és überszentimentális érzelem, hanem az élet velejárója. Boldogság helyett rengeteg kínt okozhat, és okoz is ez esetben.

A regény nem egy vidám történet, nincs happy end, boldog egymásra találás és a vége nyitott marad. Vékony, gyorsan olvasható, de annál kevésbé feledhető könyv. A továbbiakban is keresni fogom Maugham műveit; 4,5 pont.

ui.: film is készült, egy 1934-ben Greta Garbo-val, egy pedig Edward Norton-nal 2006-ban, bár a bemutató alapján azt leszűrtem, hogy a film és a könyv eléggé különbözőre sikeredett.

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

„-Bármiféle munkát elvégzek. De ha lehetséges állatokkal dolgoznék.

-Állatokkal – mondja Al. – Hallottad ezt, August? A legényke állatokkal akar dolgozni. Gondolom vizet szeretne hordani az elefántoknak.”

Az öregek otthonában élő 93 éves Jacob Jankowski egy morcos, de nagyon is szórakoztató öreg úr. A felesége pár évvel ezelőtt meghalt, a gyerekeinek pedig már saját élete van, ezért a napjai magánnyal, és egyedülléttel telnek. Nem maradt semmije, csak az emlékei. Mikor egy nap megérkezik a cirkusz a városba, az otthon lakói izgatott, csicsergő gyerekekké változnak, Jacob előtt pedig újra megelevenedik a múlt.

A fiatal Jacob, egy rettenetes tragédia hatására otthagyja az állatorvosi egyetemet, és egy véletlen folytán elszegődik a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszába. A cirkusz állatorvosa lesz, otthonra és szerelemre talál az itt dolgozó emberek közt.

A cirkuszi lét azonban kemény dió mindenki számára. A 30-as évek Amerikájában, miközben folyamatosan szedi áldozatait a gazdasági világválság, az előadások jelentik az embereknek egyetlen szórakozást. De egy pillanatra sem feledhetjük, hogy ez a világ mennyire kegyetlen. Nem számít, milyen édesek az ölelésre váró kismajmok, vagy a folyton mosolygó Rosie, az elefánt, az egész csak egy illúzió. A színfalak mögött ugyanis kegyetlenség uralkodik, a munkások szörnyű körülmények közt tengődnek, s ha Al bácsi, az igazgató nem tud eleget fizetni a hónap végén, gyakran oldja meg úgy a problémát, hogy kihajigálja az embereket a vonatból. Többnyire egy szakadék fölött, hogy később senki ne panaszkodhasson.

És mégis, mindezek ellenére számomra nagyon vonzó volt ez a világ, a cirkuszi miliő. Olvasás közben végig azon imádkoztam, bár valami csoda folytán soha ne érne véget. Annyira megszerettem Jacobot, Rosie-t, Bobót, a kismajmot, Tevét és Waltert.

Igazi léleksimogató könyv ez, amit az ember úgy olvas végig, hogy egy hatalmas vigyor terül el az arcán, akárhányszor kinyitja, olykor azonban ezt a nagy boldogságot szívfacsaró jelenetek szakították meg, melyeknél bizony elgurult pár könnycsepp. Úgy éreztem magam, mintha én is a könyvben élnék, estéről estére részt vennék az előadásokon, majd végignézném, ahogy a Repülő Ügyosztály sátrat bont, felpakol a vonatra, és célba veszi a következő várost.

És persze el ne felejtsem Jacob-ot. Az a fajta főszereplő ő, akit mind fiatal, ártatlan, jószívű férfiként, mind idős, zsörtölődő bácsiként csak imádni lehet. Talán az idősebb kiadást egy kicsit még jobban is szerettem, a cinizmusa és a humora telitalálat volt.

Alapjában véve nem nevezném a regényt állatos könyvnek, mert az igazi hangsúlyt Jacob, Marlena és a cirkuszi dolgozók napjai, problémái jelentették, mégis, a kis kedvencek –vagy éppen vérengző vadmacskák- a saját egyéniségükkel rengeteget adtak hozzá a történethez, s elérték, hogy ez a csodálatos könyv még inkább a szívemhez nőjön. 5* pont. Feltétlenül olvassátok el, megéri!

Ezen felül hadd méltassam még pluszban a könyv formáját is. Nagyon tetszett, ahogy minden olyan fejezet, mely a fiatal Jacob-ról szól, egy-egy korabeli cirkuszi fotóval van illusztrálva.

Biztosan keresni fogom a továbbiakban is Gruen könyveit, az eddig megjelent 4 regényében kivétel nélkül fontos szerepet játszanak az állatok.

Susan Elizabeth Phillips: Se veled, se nélküled

"Fejszés gyilkos vagyok? - ajánlotta Bobby Tom segítőkészen.

Amikor Gracie nem felelt, mással próbálkozott.

- Vegetáriánus?

Gracie-nek bevillant.

- Impotens!

Bobby Tom úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.

- Azt mondod mindenkinek, hogy én impotens vagyok?

-Csak ha azon az undorító néven szólítasz.

-Komolyan azt tanácsolom, hogy maradj a fejszés gyilkosnál. Az hihetőbb.

-Csak a szád jár, Bobby Tom. Amennyire én látom, nagyjából ez minden is, amit teszel.

A szavak kicsúsztak a száján, mielőtt meggondolhatta volna magát, és nem akarta elhinni, mit mondott. Ő, a harmincéves szűz, zéró tapasztalattal arról beszél, hogyan kell flörtölni, szexuális kihívást intézett egy profi nócsábászhoz. Bobby Tomnak tátva maradt a szája, és Gracie rájött, hogy végre a torkára forrasztotta a szót. Bár a térde aggasztó hajlandóságot mutatott arra, hogy meginogjon, felemelte az állát és kivonult a hálószobából."

A Chicago Stars ex-játékosa, Bobby Tom, egy térdsérülés miatt kénytelen volt visszavonulni, s most próbálja megtalálni a helyét az életben. Óriási partikat rendez, feleséget keres magának az általa kitalált híres foci kvíz segítségével, s belekóstol a színészkedésbe. Mikor nem jelenik meg a szülővárosában, a Texas állambeli Telarosában egy filmforgatáson, a filmgyártó cég legfrissebb alkalmazottját, a 30 éves (szűz!) Gracie-t küldik érte. Bobby Tom azonban nehéz eset, mindig mindent úgy csinál, ahogy az az ő agyából kipattan, s nem foglalkozik a szabályokkal, amivel igencsak megkeseríti a lány életét és munkáját. Mikor megérkeznek Telarosába, a városka tárt karokkal fogadja csillagát. Mire a forgatás megkezdődik, nem csak a munkafront kerül sínre, de Gracie és B.T. is nagyon jól összekovácsolódnak. Gracie otthonra talál ezen a kis helyen, s a férfiban is kezd megérni az elhatározás valami új irányába. B.T. gyönyörű nőt varázsol Gracie-ből, elveszi a szüzességét, a lány pedig közben (természetesen) beleszeret. S a végén még az is előfordulhat, hogy az érzései viszonzásra találnak.

Habár ez a kötet nem tetszett annyira, mint a Csak te kellesz!, azért igazság szerint ezen is jól szórakoztam. Gracie aranyos csaj, kissé suta és tapasztalatlan az életben, mégis nagyon határozott és kitartó. Bobby Tom pedig egy felfuvalkodott hólyag. Na jó, ennél azért jóval több, de ügyesen rejtegeti. A kettejük közti helyzetek olykor humorosra, olykor elég szexire sikeredtek, és persze olyan alkalom is előfordult, mikor Gracie helyében megfojtottam volta Bobby Tomot.

Mindent összefoglalva ez egy szórakoztató történet, a már jól ismert „SEP-es” humorral, kacagtatóan banális helyzetekkel, veszekedésekkel, kibékülésekkel. Valószínűleg a legjobbkor talált rám; kikapcsolt és szórakoztatott, 4 pont.

Susan Elizabeth Phillips: Csak te kellesz!

"- Nem akar beszélni a mai játékról?

- Nem igazán.

- Nem akarja megkérdőjelezni a dupla reverse-emet? A sportújságírók parázson járásra fognak kényszeríteni miatta.
- Mi az a dupla reverse?

Dan elvigyorodott. - Kezdek rájönni, hogy határozott előnyei is vannak annak, hogy magának dolgozom."

Phoebe Sommerville, a harmincas évei elején járó szőke bombázó egész életében arra törekedett, hogy minél távolabb kerüljön az apjától. A férfinak soha nem volt hozzá egy kedves szava, sőt mi több, élete kudarcának tekintette, s a világon található minden nővel együtt hasznavehetetlennek tartotta.

Mikor azonban Bert Sommerville meghal, bosszúból lányára hagyja a focicsapatát, a Chicago Starst, tudván, hogy a lánya szemernyit sem konyít a sporthoz.

Természetesen a csapat edzője, Dan Calebow először nem nézi jó szemmel, hogy a nő villámsebességgel halad afelé, hogy csődbe vigye a Starst. Phoebe azonban kis idő elteltével nem egyszerűen hozzászokik tulajdonosi szerepéhez, hanem remek vezető válik belőle. S mindeközben a kettejük közti állandó szócsaták átváltanak egy jóval intimebb viszonyba, végül valódi érzelmekbe.

Igazság szerinte eleinte nem voltam biztos abban, hogy SEP valóban az én műfajom lenne. Tartottam tőle, hogy a romantikus irodalomnak a túlzottan csöpögős, nyálas vonalát képviseli, azt meg elég nehezen viselem. De Niki annyit áradozott az írónő könyveiről, hogy muszáj volt kipróbálni. És persze ezek után én lepődtem meg a leginkább, mert nagyon tetszett.

A szereplők imádnivalók – Phoebe sokkal több holmi szőke szexbombánál, Dan pedig nagyon macsó és férfias, emellett van esze. Rengeteg humor van a történetben, az a hangosan felkacagós féle, úgyhogy a könyv kifejezetten ajánlható akutt rosszkedv ellen. Na és persze ha már romantikus irodalom, akkor a szex sem hiányozhat, de aggódni fölösleges, pont megfelelő mértékben adagolja az írónő. S bár valószínűleg maga a történet nem váltja meg a világot, rossz szavam nem lehet, mert a romantika mellett kaptam egy csipet akciót és sötét múltat, sőt még a jövőbe is belepillanthattam egy utószó erejéig.

Rákaptam erre a focistás világra, az egyszer biztos, gyakorlatilag alig több, mint egy nap alatt bekebeleztem a könyvet. Nincs mit tenni, elvesztem; 4 pont.

Egyebek: SEP szerzői polc a molyon
és az írónő honlapja

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

"-Szeretem, Scarlett, mert annyira olyan, mint én. Árulók vagyunk, kicsikém, önzőek, számítók. Fütyülünk rá, ha az egész világ felfordul is, csak nekünk legyen jó dolgunk."


Nem tudom, mégis milyen okból, de egészen nem sokkal ezelőttig azzal a téveszmével éltem, hogy az Elfújta a szél egy nyálas, romantikus giccs. Még csak meg sem tudom mondani, mégis miért gondoltam ekkora hülyeséget erről a fantasztikus könyvről. Van benne romantika, de szerintem pont a megfelelő mértékben, s egy cseppet sem éreztem giccsnek. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy ilyen sokoldalú, és nagyon részletes leírást kapok a történelem ezen szeletkéjéről.

1860-as években Amerikában az északi és a déli államok közt parázshelyzet van kialakulóban, a rabszolgatartás kérdése egyre több vitát vált ki. A georgai Tarán élő 15 éves Scarlett O’Hara azonban ebből semmit sem hajlandó észrevenni. Helyette élvezi a fiatalságát, zöld ruhájában billeg az udvarlói előtt, s a szomszéd földtulajdonos fiába, Ashley-be szerelmes.

Mikor azonban kitör a háború, a férfiak elmennek harcolni, az emberek elszegényednek, Scarlett is kénytelen tudomásul venni, hogy nincs más választása, mint a helytállás. Meg kell acéloznia magát, a családja élére állni, és mindent elkövetnie a túlélésért. Az évek során valójában csak két emberre számíthat igazán: Melanie-re, Ashley feleségére, aki teljes mellszélességgel kiáll Scarlett mellett, bármi történjék, ill. Rhett Butlerre.

Az olvasó két dolog miatt érezheti magát mámorosnak a regény közben: az egyik a hangulatteremtés, a másik pedig a szerelmi szál.

Mitchell olyan részletességgel ír a korszakról, a háború eseményeiről, a gyönyörű georgiai tájról, Tara vörös földjéről, az ültetvényekről, hogy mi is könnyen úgy érezhetjük, mintha végig ott lennénk Scarlettel sarkában.

Scarlett és Rhett kapcsolata pedig, a majd tíz éven át tartó macska-egér játék, az állandó szócsaták, szenvedélyes vallomások, majd jéghideg gyűlölet egyvelege. Mivel Scarlett annyi éven át ámította magát az Ashley iránti szerelmével, Rhett pedig túl büszke volt ahhoz, hogy kiadja magát, végül sikerült mindent tönkretenniük, együttes erőkkel. Ennek köszönhetően a történet vége nyitott marad, bár egy szemernyi kétségem sem adódott a jövőt illetően.

Aki viszont a legtöbb vívódást váltotta ki bennem, az maga Scarlett. Az esetek többségében imádtam. Az akaratosságát, az önfejűségét, a céltudatosságát. Olykor azonban mindez átcsapott a mérhetetlen gonoszságba és önzőségbe, amitől viszont a hideg a futkosott a hátamon. Képes volt dacból férjhez menni, csakhogy borsot törjön Ashley orra alá, és évekig szívből gyűlölte Melanie-t, mikor az mindenét feláldozta volna Scarlett barátságáért.

Egy szó, mint száz, ez egy remekbe szabott történet. Az emberi viselkedés teljes palettáját felvonultatta, szerelmet, küzdelmet, barátságot, önzést. Hatalmas élmény volt az biztos, s a teljes imádatomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a több mint 1000 oldalt alig egy hét alatt behabzsoltam, pedig köztudottan a lassú olvasók közé tartozom. De egyszerűen képtelenség volt letenni. 5* pont.

Ui.: tegye fel a kezét, aki képes volt ellenállni, és nem szeretett bele Rhett Butlerbe! Ugye, hogy lehetetlen?!

Mitchell a regényt közel 10 évig írta, azonban a rajongók nagy bánatára nem jelent meg folytatás. Viszont több író gondolta úgy, hogy tollat ragad, s majd ő a kezébe veszi az irányítást. Volt, aki Rhett szemszögéből mesélte el az eseményeket, s volt olyan is, aki a konkrét folytatást vetette papírra, Rhett Butler ill. Scarlett címmel. Ezenkívül -ahogy azt Lobotól megtudtam- születtek nem hivatalos folytatások is, melyeket méghozzá magyar (férfi!) szerző írt. Íme az eredmény.

Gárdonyi Géza: Ida regénye

"...De napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak. Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában, s holdvilágnál varázsában is. Romeo nem reggel nyolc órakor kérdezi:
– Ki az a hölgy ott, aki egy lovagnak nyújtja épp most szépen a kezét?"

Ez a regény különleges. És most nem feltétlenül a történetre gondolok – bár az is szeretnivaló -, hanem arra, hogy általa a saját határaimat léptem át. Ugyanis Gárdonyi és én még az általános iskolában kezdtünk el ismerkedni egymással, de azt kell hogy mondjam, a kapcsolat ott meg is szakadt. Mert sajnos nem szerettem az Egri csillagokat. Olyannyira keserű emléket hagyott bennem, hogy a mai napig gyáva vagyok elővenni, és adni neki még egy esélyt. Pedig az évek alatt többen is próbáltak rábeszélni (főleg anya), hogy próbáljam meg, mert felnőtt fejjel már valószínűleg tetszene. És így, az Ida regénye után elképzelhetőnek tartom, de… az a fránya keserű szájíz nem akar eltűnni.

S ezek után mégis mi vett rá arra, hogy ezt a kötetet a kezembe vegyem? Nagyrészt a dicsérő vélemények a molyon, ill. a fülszöveg.

Ida, aki fiatal éveit egy klastromban töltötte, kikerülve onnan, az izgalmas, lehetőségekkel teli világban találja magát. Nem vágyik másra csak szabadságra és szerelemre. Apja azonban, aki egyedül „neveli” a lányt, más jövőt képzel el számára. Újsághirdetést ad fel, hogy rövid időn belül férjet fogjon egyetlen gyermekének. Az üzlet létrejön, felbukkan Csaba, a fiatal festő, és feleségül veszi Idát. A két fiatal Münchenbe költözik, s rögtön a házasság elején megegyeznek, hogy egy év múlva elválnak, s mindenki mehet a maga útjára. Addig azonban együtt kell élniük. Csaba fest, Ida ellátja a háztartást, nagyon udvariasak egymással, persze csak mint két idegen. Azonban az egy év alatt, az együtt elköltött étkezések, kirándulások, beszélgetések alkalmával akaratukon kívül megismerik, sőt mi több, megkedvelik – netán megszeretik?- egymást. S ez idő alatt mi, olvasók is megismerjük, és igazán megszeretjük őket.
Tetszett nekem ez a történetet, s az bizony talán még Gárdonyi is megnyert magának. Nagyon vicces volt látni, ahogy ez a két fiatal mindent elkövet, hogy udvariasan, de mégiscsak idegenként bánjon a másikkal. Jókat derültem az apró csetlés-botlásaikon, ahogyan egy-egy élethelyzetet kezeltek, majd igazi öröm volt látni azt a pillanatot, mikor végre ráeszméltek, hogy ez az év mégsem múlt el nyomtalanul. Más-más okoknál fogva, de mindkettejüket megkedveltem.

Szóval, kedves Gárdonyi! Nehezen indult a kapcsolatunk, de eme könyv után – legnagyobb meglepetésemre- esélyesnek vélem, hogy akár még barátság is kialakulhat köztünk! 4 pont.





(Manet, Rubens, Monet)-a könyvben rengeteg említés esik festőkről, festményekről, s úgy általában a művészlét nagy hangsúlyt kap.--/katt a képre/





Egy kevés érdekesség és háttér info:

A könyv 1924-ben jelent meg először, s 1934-ben filmet forgattak belőle Ágay Irén, Jávor Pál és Rajnay Gábor főszereplésével.

ez pedig a Gárdonyi polc a molyon azoknak, akik esetleg jobban bele akarják fúrni magukat az író munkásságába.

Maggie Stiefvater: Linger

"One thousand ways to say good-bye
One thousand ways to cry
One thousand ways to hang your hat before you
go outside
I say good-bye good-bye good-bye
I shout it out so loud
‘Cause the next time that I find my voice I might
not remember how."


Most, hogy Sam újra fiú és Grace még mindig lány, úgy tűnhet a két fiatal megkapta a jól megérdemelt happy end-jét. A falkához azonban új farkasok csatlakoztak, akikkel Sam-nek kell foglalkoznia, Grace szülei pedig életükben először szülőkként akarnak viselkedni, s megtiltják a lánynak, hogy Sam-mel lehessen. Mindezek mellett pedig Grace megbetegszik, s nagyon is ijesztő tüneteket produkál…


Miután tavaly olvastam a Wolves of Mercy Falls trilógia első részét, a Shivert, alig vártam, hogy végre a második kötetre rátehessem a kezem. Stiefvater olyan csodákat művel a szavakkal, gondolatfoszlányokkal, dalszövegekkel, hogy soha többé nem akarok Mercy Falls-ból szabadulni. Viszont ez szerintem tipikusan az a fajta könyv, amit az olvasók vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Vagy elkapod az atmoszférát, a búskomor hangulatot, és teljesen beleszerelmesedsz a regénybe (és Sam-be:)), vagy unalmas, eseménytelen tinisztorinak fogod gondolni.

Ha visszagondolok, és megpróbálom felidézni, miről is szólt valójában a Linger, őszintén szólva, nehéz megmondani. Mert persze történtek dolgok, az élet hömpölygött a maga lassú, nyugis tempójában, de valódi izgalomban, eseményben csak a legvégén lehetett részem. És mégis, hozzáragadtam a lapokhoz. Elnyelt ez a hatalmas hangulatbuborék, amitől az utolsó oldalakig képtelen voltam szabadulni.
A hangulat egy kicsit megváltozott a Shiver atmoszférájához képest. Az utóbbi keserédes, fájdalommal, lemondással átitatott történet, míg a Lingerben végig érzékelni lehetett valamiféle rejtett feszültséget a sokkal harmonikusabb alaphangulat mellett, ami csak lassan bontakozott ki. S a vége… egy kicsit összetörte a szívemet.

A történeten kívül nagyon fontos eleme a könyvnek a karakterek közti különbségek érzékeltetése. Az új fiú, Cole és Sam közti különbségek, ill. a Sam-Grace és a Cole-Isabel páros különbségei csúcsosodnak ki igazán. Az előbbi nyugis, szerelmes, jól összeszokott kettőst alkot, míg az utóbbi inkább impulzív, lelkileg sérült páros. S mindezt az teszi a legizgalmasabbá, hogy mind a négy szereplő narrál, s ezáltal tökéletesen belelátunk a fejükbe. Hogy stílszerű legyek, a legjobban így lehetne őket jellemezni:szerintem Sam és Grace EZ a dal, Cole és Isabel pedig EZ. Még így, olvasás nélkül is érzékelhető a különbség.

Összességében pedig csak magamat tudom ismételni: a Linger egy nagyon jó könyv, ami a hangulatával, az izgalmas narrációjával, a részletes leírásokkal, és a végső izgalmakkal rabul ejt. Érdemes elolvasni, 5 pont.

Mivel a történetben nagy hangsúlyt kap a zene, természetes, hogy maga Stiefvater is készített hozzá egy playlistet. ITT megtalálhatjátok.
Ez ITT  a könyv videója, ez pedig trilógia szerzői polca a molyon.

Ezenkívül jó hír azoknak, akik magyarul szeretnék olvasni a regényt, hogy a Könyvmolyképzőnél már elő lehet rendelni.
A harmadik rész pedig, Forever címmel jövő nyáron fog megjelenni. (én meg addig is tűkön ülök:))

Jane Austen: A mansfieldi kastély

Crawford kisasszonynak nagyon igaza volt abban, amit a minap mondott rólad: te éppannyira félsz, hogy észrevesznek és megdicsérnek, mint más nők attól, hogy elhanyagolják őket.

A tíz éves Fanny Price elhagyva a családi fészket Mansfield Parkba kerül, a Bertram családhoz. Szülei a nehéz anyagi körülmények és a túl sok gyerek miatt könnyen lemondanak az érzékeny kislányról, aki így a kuzinjai társaságában nőhet fel, tisztességes anyagi körülmények között, s megfelelő nevelésben részesülhet.
Fanny boldogsága azonban nem felhőtlen. Az unokatestvérei közül egyedül Edmund szereti őt, a többiek kiközösítik, gyakran nem vesznek róla tudomást, s nagynénjei is kellőképpen megkeserítik az életét.
A szürke hétköznapok azonban távolodni látszanak, mikor egy fiatal testvérpár érkezik a birtokra, a Crawfordok, s a fiatalok izgalmas időtöltés gyanánt egy színdarab megvalósításába fognak. Jóllehet az előadásból nem lesz semmi, az előkészületek mégsem mennek kárba. A szereplők között erős érzelmi kötelékek alakulnak ki, szerelmi és baráti jellegűek egyaránt.


Ahogy az már Jane Austen-nál lenni szokott, a történetet a szerelem, az udvarlás, aprócska flörtök, eljegyzések végeláthatatlan sora alkotja. A társaságba már bevezetett Bertram lányok incselkednek Henry Crawforddal, aki miután aljas módon elrabolja a szívüket, elhagyja őket, s váratlanul, de nem kevesebb elánnal beleszeret Fanny-be. Fanny szíve azonban másért dobog, amit a lány a legbiztosabb titokként őriz, az olvasó számára idővel mégis nyilvánvalóvá válik. Valójában még ha akarnánk sem tudnánk figyelmen kívül hagyni azokat a pillantásokat, csendes de nagyon is szenvedélyes örömöt, csodálatot és tiszteletet, amit Fanny Edmund iránt érez. Csakhogy főhősünk, Edmund a lányt inkább tekinti a húgának, mint potenciális feleségjelöltnek, szívét pedig Crawford kisasszonynak tartogatja.

S habár hőseink a történet során mindvégig nagyon közel állnak egymáshoz, csak a könyv utolsó oldalain kapjuk meg a várt beteljesülést, egyfajta prológusként, ami bennem nem kevés hiányérzetet hagyott maga után.


Őszintén megmondom kissé félve álltam neki ennek az Austen kötetnek, mert korábban sok helyről hallottam ilyen-olyan mendemondákat, miszerint ez az egyik leggyengébb történet, a hősnő nem elég „hősies”, hiányzik belőle az írónőre oly jellemző humor.
De azt kell, hogy mondjam, még ha ezek igazak is, én nagyon szerettem Mansfield Parkot. Igen, Fanny valóban nem olyan élénk és sziporkázó személyiség, mint Lizzy Bennett, én azonban semmi rosszat nem találtam a félénkségében. Nem gondolom, hogy a zárkózottság negatív jellemvonás volna.
Talán nem ez Austen leghumorosabb műve, de nagyon tetszett, ahogy ironizál, és olykor gúnyt űz a szereplőiből. Fejezetenként legalább egyszer rá kellett ébrednem, hogy az emberi hülyeség bizony nem ismer határokat.
Azt talán említenem sem kell, micsoda élvezetet nyújtott a nyelvezet, az udvarias körmondatok, a burkolt csipkelődés.


A szereplőkről pedig egyértelműen kijelenthető, hogy míg Fanny és Edmund egyfajta erkölcsi piedesztán álltak, addig a többiek mind gyarló, rossz és gyakran idegesítő tulajdonságokkal rendelkeztek. Közülük is engem a legjobban Mr. Norris kergetett az őrületbe. Az biztos, hogy ez a nő ritka idegesítő egy fehérnép. Az állandó okoskodása, a tudatlansága, és legfőképp a Fanny ellen irányuló gonoszsága az őrületbe kergetett.

Egyedül azt hiányoltam a történetből, hogy a nagy párkeresés közepette pont a legfontosabb pár egymásra találása lett elbagatelizálva. Hiszen Edmund és Fanny ennél jóval többet is megérdemeltek volna. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha maga Austen is kiábrándult volna a szerelemből, s így a végén azért úgy mellesleg megemlítette a happy endet, csakhogy mindenki megnyugodhasson.


Summa summarum, szuper élményt jelentett elolvasni a regényt. Jó volt elveszni egy kicsit az angol vidéken, a levélírás gyönyöreiben, a vágyakozó szerelemben. Azóta is nosztalgiával gondolok Mansfieldre; 4 pont.

Lisa Jewell: Ralph bulija

Ismerkedjünk meg az Almanac út 31. lakóival! A regény az itt lakókat mutatja be nekünk, Raplh-ot és Smith-t, a két harmincas évei elején járó barátot, akik éppen új lakótársat keresnek, arra nem gondolva, hogy mikor betoppan az életükbe Jem, mindenkettejük megszokott, sőt unalmas kis életét a sarkaiból fordítja ki.
A földszinti lakásban él Siobham és Karl, akiknek kapcsolatában beüt az első komoly, s talán visszafordíthatatlan konfliktus. Mindketten választóponthoz érkeztek életükben, és nagyon úgy tűnik, talán ez egyszer nem lehet egy legyintéssel elintézni a dolgokat.
Az első emelet lakója pedig Cheri, alias a gonosz, minden hájjal megkent bombanő, akinek életcélja házas férfiak „megrontása” és anyagi kizsigerelése.
A történet több szálon fut, mindegyik szereplő életéből kapunk kisebb-nagyobb morzsákat, valójában azonban két páros- Jem és Ralph ill. Siobhan és Karl- (bimbódzó)kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. Alakulóban lévő szerelem és válságba került kapcsolat kettőse feszül egymásnak, remek konfliktus- és humorforrást teremtve.

Jewell egyik erénye, hogy szereplői hús-vér emberek, szeretjük vagy épp utáljuk őket, minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.
Az írónő nagyon jól használja a humort. Nem próbál vicceket erőltetni az olvasóra, egyszerűen csak úgy mozgatja a szereplőit, hogy az embernek akaratlanul mosolyra görbül a szája, vagy éppen szúr az oldala a vihogástól. (Velem egyszer-kétszer előfordult:))
Persze a történet nem csak móka és kacagás. Komoly párkapcsolati problémák, veszekedések, és ilyen-olyan hétköznapi összezördülések láncolatából épül fel. Olvasás közben nem csak nevetni, olykor bizony szomorkodni is lehet.


/Annak ellenére, hogy nekem nagyon tetszett a könyv, pár momentum kifejezetten zavart a történet során, mint például a különböző drogokkal kapcsolatos részek. Olykor úgy éreztem, Jewell azt próbálta érzékeltetni, hogy az emberek csak valamilyen kábítószer segítségével tudnak ellazulni, és jól érezni magukat. Persze lehet, csak én élek burokban, de nekem nem tetszett ez a hozzáállás./


Összességében ez egy élvezhető, humoros, igazi csajos könyv, hétköznapi, mindannyiunk számára ismerős élethelyzetekkel. A végén szerintem egy kicsit sok volt a kavarás, lehetett volna talán rövidebb is, de ettől függetlenül élvezet volt olvasni. 4,5 pont


(Ui.: az olyan részektől pedig, mint pl. Siobhan szőrkezelési problémáinak ecsetelése, kifeküdtem a röhögéstől)
Ezen a linken található L. J. honlapja, ezek pedig a kötet külföldi kiadásainak borítói:

                      

                          

Sarah Dessen: This Lullaby

Először is, mielőtt erről a könyvről írnék bármit is, muszáj elmondanom, mennyire szeretem Sarah Dessen regényeit. Az eddig magyarul megjelent három közül egyértelműen a Tökéletes a legjobb, de a Figyelj rám!-ot is érdemes elolvasni. Ha pár szóban össze kellene foglalnom mit szeretek benne annyira, azt mondanám: tökéletesen eltalálja a tinédzser lét apró-cseprő problémáit, úgy hogy közben nem válik nyálassá vagy cukormázzá. Olyan témákról ír, mely a legtöbb tinit érinti valamilyen úton-módon. Ráadásul a hangnem és a karakterei nagyon közvetlenek és életszerűek. Szerintem bármely korcsoport bátran olvashatja.

Tehát, a This Lullaby: Remy és három legjobb barátnője az egyetem előtti utolsó nyarat lazulással, randizással, kikapcsolódással akarják tölteni. Ez mind szép és jó, csakhogy Remy-nek az anyukája esküvőjét is meg kell szerveznie- aki nem mellesleg ötödször megy férjhez. S ha mindez nem lenne elég, egy csetlő-botló rock zenészt is útjába sodor a szél…

Ami ebben a regényben nekem nagyon érdekes volt, hogy a megszokott tini történetektől eltérően a főszereplő egy „antihős”. Nem egy tipikus királylány. Nagy szája van, érzelmileg mindenkitől távol tartja magát, kemény, megközelíthetetlen, és dohányzik (!). A reményvesztett és zárkózott viselkedésének fő forrása pedig az anyukája, egy kissé infantilis, szétszórt, állandóan a szerelmet kereső író. Remy semmi másra nem vágyik jobban, minthogy elkezdődjön az egyetem és végre elköltözhessen otthonról.
A lány szigorú kritériumok alapján randizik, kizárólag kötöttséget nem kereső srácokkal, majd mikor elérkeznek a kapcsolatukban arra a pontra, ahol a srácok kezdenének érzelmileg elköteleződni, Remy villámsebességgel búcsút int. Egészen addig, mígnem jön Dexter a vicces, esetlen zenész, akinek talán végül sikerül megtörnie a jeget.


A történet egy megszokott, jól ismert sztori. A szerelem ill. a családi és baráti kapcsolatok játszanak főszerepet. Ami igazán jó ebben a könyvben- és szerintem úgy általában a Dessen regényekben- azok a karakterek. A kedvencem egyértelműen Dexter. Nyitott, kedves, jópofa, Remy tökéletes ellentéte. Mindig van egy jól irányzott megjegyzése, és állandóan kihívásokkal bombázza a körülötte élőket, ezzel nagyon jó humorforrást keltve. Az pedig, hogy esetlen és olykor kissé kétbalkezes, csak még valósabbá, szerethetőbbé teszik őt, nem pedig egy tökéletes, kifogástalan ideállá.
Aki eddig még nem olvasott az írónőtől, az feltétlenül vágjon bele, ha pár felszabadult, szórakoztató órára vágyik.
Nekem ez a könyv egyértelműen 5 pontos.



+infó: Dessen a különböző regényeiben gyakran felvonultat egy-egy korábbi könyvéből megismert szereplőt. Itt például Scarlett cameozott az Egy felejthetetlen évből.
Dessen honlapját itt találhatjátok, itt pedig a blogját, amit rendszeresen frissít is.
Ezek pedig a kötet különböző külföldi kiadásai: (nekem a fekete tetszik a legjobban)

Jennifer Donnelly: Téli rózsa

A trilógia második része ott folytatódik, ahol az első kötet, A tearózsa abbamaradt, az első részből megismert szereplők lépnek színre most is, újak társaságában.
A tearózsa főszereplője, Fiona (és a férje, Joe) mellékszereplőként jelennek meg, helyette a figyelem testvérére, a rossz útra tért Charlie-ra irányul, aki a szüleik halála óta Sid Melone néven fut, s a kelet-londoni alvilágot viszi a hátán.
És akárcsak az első részben, itt is kapunk egy erős, határozott, nagyon okos főszereplőnőt, Indiát, egy gazdag családból származó orvost, aki London legszegényebb negyedében, Whitechapelben praktizál, s az akkori helyzetet figyelembe véve, nőként igencsak meggyűlik a baja a társadalmi élőítéletekkel.
Mint ahogyan az már lenni szokott a szerelmes történetekben, a rosszfiú és a jó kislány egymásba szeretnek, de persze az élet sosem ilyen egyszerű. Az egész világmindenség összeesküdik ellenük, hogy még csak véletlenül se lehessenek egymáséi, s hosszú és fájdalmas küzdelmek árán találják csak meg az igazi boldogságot. A történetről azt hiszem, ha csak ennyit mondok, az is bőven elég, mert nagy vonalakban jól összefoglalja a lényeget.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy Donnelly semmi olyan ötlettel nem áll elő, amiről az irodalom során más még ne írtak volna. Szerelem, küzdelem, bosszú, happy end, stb… Ennek ellenére mégis olvassuk, méghozzá nagyon szívesen. Hogy mi a titka? Talán a szerethető szereplők, akikkel mi együtt is izgulunk végig minden egyes megpróbáltatást. Vagy inkább az atmoszféra, amit az író megteremt. Olvasás közben visszacsöppenünk a száz évvel ezelőtti Londonba, a város minden egyes négyzetcentije megelevenedik előttünk. A tea édes illata, a fojtogató nyomor, és persze a remény, ami egy szerelmes történetből semmiképpen sem hiányozhat. És nem utolsó sorban, az olyan romantikus lelkűeknek, mint amilyen én vagyok (amit egyébként bőszen tagadok, ha valaki közvetlenül megkérdezi:)), néha szüksége van egy-egy ilyen történetre.

A könyvvel, vagy inkább az írónő stílusával kapcsolatban viszont muszáj egy negatívumot is megjegyeznem: bizonyos fejezetek vagy események felett – amelyek szerintem igenis fontosak lettek volna- Donnelly nagyon gyorsan átsiklott. Összecsapta, mintha nem akart volna vesződni velük. De mivel a történetből nem lehetett kihagyni őket, ezért csak említést tett, és már rohant is tovább. Szerencsére a fő eseményláncolatot ez nem törte meg, így azt azért nem mondanám, hogy ez annyit rontott a minőségen, hogy elvegye a kedvem az olvasástól. (Azt egyébként sem könnyű elérni!!)
4,5 pont

A trilógia harmadik része pedig, ha minden igaz valamikor 2011-ben fog megjelenni az USA-ban, de sajna pontos infókat nem találtam róla. És ha a szimatom nem csal, a legkisebb testvér, Seamie kalandjait olvashatjuk majd.

Kate Furnivall: A vörös sál

Szófia és Anna legjobb barátnők, egy észak-oroszországi munkatáborban raboskodnak és dolgoznak éjt nappallá téve kegyetlen körülmények között. Az embertelen tajgai hideg és a kevés étel mindenkit alultáplálttá és idővel beteggé tesz. 5 év fogság után Anna egészsége súlyosan leromlik, s valószínűleg a következő telet már nem élné túl, ezért Szófia elmenekül a táborból, hogy felkeresse Anna gyerekkori szerelmét, Vaszilijt és a segítségét kérje…

Miután Szófia megszökik a munkatáborból, mindkét nő életét figyelemmel kísérhetjük: míg Szófia mindent megtesz, hogy segítsen Annán, addig Annát csak az emlékei és a Szófiának tett ígérete tartják életben. A két barátnő szöges ellentétei egymásnak: Szófia fizikailag erős, de kiábrándult a nyomorúságos valóságból, Anna viszont napról napra egyre gyengébb, mégis képes pozitívan szemlélni a dolgokat.

A regényben a kommunista Oroszország annak minden nyomorával megelevenedik előttünk: az emberek éheznek, általános elégedetlenség van mindenütt, azok pedig, akik nem hű kommunistaként viselkednek, könnyen munkatáborban találhatják magukat valahol Szibéria közepén. S annak ellenére, hogy olvasás közben ez a sok szörnyűség eléggé rám telepedett, mégis végig ott pislákolt a remény a szereplők minden tettében, amely végül engem is magával rántott.


Összességében csak azt tudom mondani, hogy nagyon tetszett a könyv. Izgalmas, fordulatos, érzelmekben gazdag történet, bár Furnivall-tól nem is vártam mást Az orosz szerető után (amit egyébként imádok!); nekem kifejezetten tetszik az írónő stílusa. 5 pont

Az írónő honlapját itt találhatjátok.
A könyv brit és amerikai borítói nagyon jól sikerültek, bár nekem a magyar is rettentően tetszik.

Joanne Harris: Szederbor

Jay, egykori bestseller író, írói válságtól szenvedve, alkohol mámorban tengeti napjait és álnéven ír gyenge minőségű sci-fiket. Egyetlen igazi, értékes regény írt eddig, a Földialma Joe-t, amelyben tinédzser kora legizgalmasabb nyarait örökítette meg.

Jay élete megfeneklett. Mindenki a következő remekművét várja, őt viszont ez a fajta nyomás csak még passzívabbá teszi. Egy nap azonban, felébredve kábultságából, úgy dönt megveszi azt a házat Franciaországban, amire Joe (életének legfontosabb embere, s egyben a Földialma Joe főszereplője) mindig is vágyott, s ezzel egy új kaland veszi kezdetét…

A történet két idősíkon zajlik: egyrészt a jelenben, másrészt pedig Pog Hill Lane-en az 1970-es években, mikor Jay még csak kisfiú, aki bőszen írja novelláit, és sok időt tölt Joe-val, aki megtanítja neki a zöldségtermesztés és borkészítés csínját-bínját, s egyben az életben való eligazodást is. Eközben a fiú valami olyan megmagyarázhatatlan varázslat részesévé válik, amelyet aztán egész felnőtt léte alatt- hiába- keres.

A könyvet még úgy két hónapja vettem ki a könyvtárból, beleolvastam az első pár oldalba, aztán valahogy megfeledkeztem róla. Folyton csak pakolgattam ide-oda a nagy könyvkáoszban, ami a szobámban leledzik, pedig igazán nem érdemelte ezt a bánásmódot! Ha tudtam volna, hogy a gyönyörű borító mögött micsoda kincs rejlik…!

Az biztos, hogy okozott pár nagyon kellemes órát a történet.

Nagyon jó kis figurát alkotott meg Harris Joe személyében. Az elején rejtélyes, megfoghatatlan volt számomra, igazi kalandor, aki mindenhez ért, s rengeteg dolgot megtanít az embernek. Majd, mikor kiderült a titka, bevallom, egy pillanatnyi csalódottságot éreztem, de aztán sikerült megértenem az okait. 

Joe veteményese, a távoli kontinenseken tett látogatásainak emléke, a gyümölcsborok és a Különlegességek mind- mind arra ösztönzik az olvasót (vagy lehet, hogy csak engem?), hogy most azonnal kimenjen a kertbe, s elültessen valamit, hogy aztán minden nap gyönyörködhessen benne, nézze ahogy növekszik, ahogy egy új csoda veszi kezdetét.

Azt hiszem Joanne Harris regényeinek egyik legnagyobb erőssége- de javítsatok ki, ha tévednék- a sokszínű és nagyon eredetien megkomponált szereplőiben rejlik. Volt itt pletykás kávézós, feltörekvő gazda, makacs és előítéletes anyós, gyermekét egyedül nevelő anya, az érzéketlen karrierista huszonéves, stb., s ez a sok-sok ember mind annyira beleillett ebbe a történetbe.

Azon pedig jókat nevettem, mikor a falusi emberek Jay minden furcsaságát, vagy számukra érdekes ötletét, annak könyvelték el, hogy angol. „ Elvégre angol, tehát kicsit lökött.”
Ez a regény szórakoztat, elgondolkodtat és elvarázsol egyszerre, rávilágít a hétköznapi dolgokban rejlő apró, szinte észrevétlen varázslatra, ráadásul jó kis gasztronómiai élvezethez juttat. Szerethetők a karakterek, és a fő és mellék történetszál is kifejezetten érdekesek voltak. Nem is adhatnék rá mást, mint 5 pontot.
Itt megtalálható az írónő hivatalos oldala.

Jennifer Donnelly: A tearózsa

Az 1880-as évek végén járunk, Londonban. Az emberek keményen dolgoznak a gyárakban, a megélhetésükért küzdenek nap mint nap, szakszervezetekbe tömörülnek a jobb bánásmód érdekében. A könyv elején megteremtődik egyfajta különös, sötét atmoszféra. Szinte kézzel foghatóvá válik a századfordulós Anglia, a ködös sikátorokkal, áporodott szagú levegővel, a gyárakból kiszűrődő tea illatával. A kis utcák sötétedés után azonban nem biztonságosak.  Valaki nőket gyilkol, felvágja a hasukat, majd a torkukat, pusztán szórakozásból. Vagy talán valami más oka van rá?

A regény első és második része eléggé elüt egymástól. Míg az első rész olvasása közben szinte éreztem, ahogy rám telepedett a rosszkedv, a sötét, ködös, veszéllyel teli hangulat, addig a második részben mintha kisütött volna a Nap. Donnelly egyrészről nagyon jól érzékeltette a nyomort és a szegénységet, másrészről viszont megmutatta azt is, ahogy a mai USA alapjait megteremtették.

A történet több szereplőt is felvonultat, de közülük is kiemelkedik Fiona Finnegan. A 17 éves lány szülei tragédiája után kénytelen egyedül boldogulni az életben, de még a legszörnyűbb események után is talpra áll. Az ő karaktere nagyon tetszett. Határozott, okos, ha kell oda csap, s ráadásul az évek múlásával ezek a tulajdonságai erősödnek. Végignézhetjük, ahogy a fiatal lány felnő, s nagyon is megállja a helyét, és karriert csinál egy olyan világban, ahol a nők legfőbb törekvése, hogy gazdag férjet találjanak maguknak.

A regényben- természetesen- fontos szerephez jut a szerelem is. Fiona, mióta csak az eszét tudja, Joe-ba, a zöldségárusba szerelmes, akitől mégis elszakad egy buta "baleset" következtében.

A történet végén (mint ahogy általában lenni szokott) fény derül az igazságra, és egy olyan titok is napvilágra kerül, ami megalapozza a trilógia következő kötetének eseményeit.
Hogy őszinte legyek, a könyv első negyede nem igazán tetszett. Kicsit olyan volt, mintha a világ összes szörnyűségét bele akarta volna zsúfolni az írónő. A hangulat rideg, szürke, egykedvű volt, s folyamatosan elvesztettem az érdeklődésem. Azonban, mikor Fiona és az öccse új életet kezd, nemcsak az alaphangulat változott meg, de a cselekmény is hirtelen felgyorsult, s azon kaptam magam, hogy már nem akarom letenni a könyvet.
Összességében azt mondhatom, hogy aki egy kalandos, (részben) romantikus könyvre vágyik, az próbálja ki. Szerintem nem fog csalódni.

Értékelés: 4,5 pont

Az írónő honlapja pedig itt található.

ui.: egy valami nagyon zavart olvasás közben:a könyv tömve volt nyomtatási hibákkal és a fordítás sem volt helyenként épp tökéletes

Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát!

Azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert valami könnyed, laza történetre vágytam. Gondoltam egy ifjúsági regény kellően kikapcsol. Őszintén szólva nem pont azt kaptam, amire számítottam. Igaz, könnyed és humoros történet, de valamiért mégsem tetszett igazán. Ez a képzeletbeli Shakespeare világba csöppenős hókusz-pókusz nem teljesen az én világom. (Állandóan az Enchanted című film jutott eszembe, ami még Patrick Dempsey ellenére sem tetszett:))

A történet röviden arról szól, hogy egy 17 éves lány, Mimi, egy neves színész dinasztia tagja, aki azonban családja felmenőivel ellentétben nem akar színésznő lenni. Előadások előtt pánikrohamok gyötrik, azonban anyja nem akar erről tudomást venni. Csak erőlteti, meg sem hallgatja. Egy varázslat következtében színésztársával, a jóképű, lányok által istenített Troy-jal Veronában, Rómeó és Júlia korában találják magukat, ahonnan egyetlen módon kerülhetnek haza: ha végigélik Rómeó és Júlia történetét...

Meglehet, ha 15-16 évesen olvasom ezt a könyvet, jobban tetszett volna. Elvégre azt kapjuk, amire titkon minden tini (vagy legalábbis a többség) vágyik: hogy R és J ne haljanak meg a történet végén, boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

Az egyetlen, ami miatt nem hagytam félbe a könyvet (pedig az elején nagy volt a kísértés), az a szereplők humora. Mikor már kezdtem volna szenvedni, valaki elsütött egy jó kis poént, én meg olvastam tovább. Ráadásul utólag visszanézve már nem is akarok rosszat mondani róla, mert valahogy a közepétől kezdve csak úgy folytak az események, s végül egy szórakoztató történet sült ki a dologból.

Értékelés: 3,5 pont pont

Annemarie Selinko: Désirée

Ez a könyv valami isteni; imádtam minden pillanatát. Annyira más dimenzióba helyezte számomra a történelmet, Napóleont, a franciákat. Minden sokkal életszerűbb, megfoghatóbb lett, annyira belemerültem az olvasásába, hogy jó pár órára teljesen megszűnt a világ.

A történet főszereplője, s egyben narrátora Désirée Clary, egy marseille-i selyemkereskedő lánya. 14. születésnapjára egy naplót kap a papájától, amelyben élete legfontosabb eseményeit írja meg. Első szerelme Napoleon Bonaparte, férje pedig a francia tábornok Jean-Baptiste Bernadotte, későbbi svéd király. A történet a köztársaság fénykorában kezdődik, majd szemtanúi lehetünk Napoeon császárságának, ill. bukásának. Mindezt Désirée szemszögéből.

Azáltal, hogy Désirée szemszögén keresztül követhetjük végig a francia -s részben svéd- történelmet, egy kicsit minden átértékelődik. Egy nő szemén keresztül nem csak a megnyert csaták száma számít, hanem a fájdalmas tény is, hogy hány ismerőse és barátja halt meg a háborúban.

Igaz, korábban már ismertem a franciák történelmének ezen időszakát, de ebből a megvilágításból sokkal több apró részletre fény derül. Az írónő nagyon jól ötvözte a történelmet a romantikával. Egyik sem sok, épp ellenkezőleg, tökéletes arányban elegyítette. Désirée egyszer sem esik túlzásba az aktuális érzelmeinek ecsetelését illetően, mégis tisztában voltam velük, sőt nagyon is átéreztem őket.

Ami még különösen tetszett nekem ebben a könyvben, azok a karakterek. Hősnőnk igazán karakán csajszi :-), határozott, erős jellem, aki a végletekig kiáll a családja mellett. *spoiler* (Egyedül az zavart, mikor otthagyta Jean-Baptiste-ot és Oscart Svédországban, s oly sok idő és rábeszélés kellett neki ahhoz, hogy végre visszamenjen.)*spoiler vége*

Ezenkívül rettentően vonzó volt számomra a férj, Jean-Baptiste, a férfi "akinek keze volt az egyetlen meleget sugárzó pont az életemben."

Rajtuk kívül Fouché és Talleyrand a két kedvencem. Olyanok voltak, mint két sakkjátékos, akik már előre tudták ki, mikor, mit fog cselekedni, s ezzel arányosan egyengették a saját útjukat. Élveztem, mikor elejtettek néhány kétes értelmű szót, mondatot, s aztán azon törhettem a fejem, vajon megint mire készülnek.

A történet meglehetősen hosszú időszakot ölel fel, mégsem éreztem azt egy pillanatra sem, hogy túlontúl hosszadalmas volna. Akár valamilyen magánéleti, akár politikai esemény volt épp terítéken, mindig fenntartotta az érdeklődésem.

Ezenkívül nagyon tetszett, hogy a történet naplóformában íródott.

Azt hiszem az előzőek alapján mindenki számára kiderült, mennyire IMÁDTAM ezt a könyvet. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább kukkantson bele, aki egy kicsit is szereti az ilyen témájú regényeket!

Értékelés: 5* pont (Mert amikor becsuktam az utolsó oldalon, legszívesebben újra kezdtem volna elölről.)

Egyéb borítók:

J.R.Ward: Megbosszult szerető

Tartozom egy vallomással. Azt hiszem, sőt elég erős a gyanúm, hogy vámpír függő lettem. Mióta valamikor tavaly elolvastam a Twiligh-ot, azóta nem szabadulok tőlük. Volt itt minden: Anita Blake (aminek az első pár kötete szerintem szuper volt), Richelle Mead (őt nagyon szeretem), és persze Fekete Tőr Testvériség is.

A Megbosszult szerető a sorozat 7. kötete, s az előzőekhez képest ez sem okozott csalódást. Meglehetősen vastag kötet, ezzel arányosan jóval több esemény és történetszál van egybezsúfolva. Egy kicsit furcsállottam viszont, hogy a korábbiakkal ellentétben nem kapott akkora szerepet a fő szerelmi szál.

A történet röviden -csakhogy még véletlenül se spoilerezzek- Rehvenge és Ehlena alakuló románcáról szól. Hogyan találnak egymásra, és hogyan küzdenek meg Rehv manipulátor oldalával. Mellettük Wrath, a király és Beth kapcsolatának mélypontját, ill. John és Xhex macska-egér játékát. Emellett pedig végignézhetjük azt is, ahogy Lash tovább szövögeti alantas hálóját a testvériség ellen.

Szerintem ez a könyv is -akárcsak az előzőek- egész jó volt. A cselekmény fordulatos, a karakterek jók. Az írónőtől nem is számítottam másra. Pontosan azt nyújtja, amit egy vámpírkönyvnek nyújtania kell: kiélezett helyzeteket, harcot az ellenséggel, romantikát. Egy valamit nem szeretek vele kapcsolatban. Megesik, méghozzá elég gyakran, hogy túlzásba esik a romantikus párbeszédek terén. Nem tehetek róla, de egyszerűen a hideg ráz a csöpögős, túldramatizált szerelmi vallomásoktól. Lévén, hogy ez a hetedik kötet, már előre számítottam rájuk.:)

Összességében egy eseménydús, élvezhető történetet kaptam.

Értékelés: 4 pont