Karen Marie Moning: Keserű ébredés

"Az ember feketén-fehéren akar látni mindent: vannak jók és rosszak, a hősök igazán hősiesek, a gonosztevők meg egyszerűen csak gonoszak, de az elmúlt egy évben megtanultam, hogy a dolgok ritkán ilyen egyszerűek. A jófiúk szörnyű dolgokra képesek, és néha a rosszfiúk is kellemes meglepetést tudnak okozni."

A huszonkét éves Mac tökéletes amerikai álom életet él. A szülei imádják egymást, a nővére a legjobb barátja, és csaposként dolgozik egy helyi bárban, amivel ő abszolút meg is van elégedve. Többet még csak nem is kívánhatna, ha csak nem azt, hogy végre a kedvenc kozmetikai cége piacra dobja a tökéletes rózsaszín körömlakkot.:D

Egy nap azonban beüt a ménkű, a dublini rendőrség arról tájékoztatja ugyanis a lányt, hogy a nővére, Alina meghalt Írországban, a nyomok azonban sehová sem vezetnek, ezért lezárják a nyomozást. Mac igazságérzete viszont nem nyugszik, Dublinba utazik, hogy kiderítse, ki ölte meg a nővérét, s bosszút álljon.

Írország azonban nem várja tárt karokkal a lányt. Olyan dolgokra bukkan- olyan ismeretre tesz szert saját magával kapcsolatban is- melyekről azt hitte, csak a mesékben létezhetnek. Tündérekbe botlik, akik nem pici, aranyos lények, hanem gonoszak, rondák, kegyetlenek, s jobb, ha az ember messziről elkerüli őket.

Már korábban is olvastam tündéres témájú könyveket, de őszintén szólva –akárcsak azok- ez sem győzött meg engem arról, hogy szeretem-e én ezeket a lényeket vagy sem. Ötletesnek tartom, ahogy minden író másnak láttatja őket (akárcsak a vámpírok is minden könyvben mások), van ahol jók, van, ahol gonoszak. A Keserű ébredés ebből a szempontól pedig mondhatni a középút, ezek a tündérek ugyanis a Seele és Unseele fajtába tartoznak, ergó a soraikban találhatók jók és rosszak egyaránt. Bár ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni, a tündérekkel ugyanis soha nem ilyen egyszerű a helyzet.

Ezzel a könyvvel igazából egy nagy problémám volt, mégpedig, hogy a főszereplőn kívül egy szereplővel sem igazán szimpatizáltam. Márpedig ennyi(ke) könyvvel a hátam mögött azt a következtetést levonhatom, hogy egy regényben számomra az egyik legfontosabb követelmény, hogy szeressem a szereplőit. Vagy éppen utáljam őket, de nagyon. A köztes utat viszont nem bírom, mikor teljesen hidegen hagy, hogy kivel mi fog történni. És itt sajnos ez történt. A két főszereplő közötti viszony (és nem vártam szerelmet, mielőtt bárki is ezt gondolná), ill. Barrons arroganciája engem nagyon zavart. Nem tudom, szerintem nem csak én vagyok így ezzel, de az nem tesz vonzóvá egy férfit vagy úgy általában bármilyen karaktert, ha nagyon jóképű, sötét és veszélyes, ellenben más szimpatikus tulajdonságot nem találok benne. Aztán persze eszembe jutott, hogy ez egy sorozat, és az írónő biztosan lassan akarja adagolni a dolgokat, és idővel majd tán változna a véleményem, na de hát ahhoz el is kellene jutni odáig az olvasásban, nemde?

Ezzel ellentétben viszont a történet, ill. a cselekmény szerintem jól sikerült. Izgalmas volt, s a végén kellőképpen lógva hagyott, amivel gondolom arra akart ösztönözni, hogy még csak véletlenül se gondoljam, hogy nem fogom a következő részt a kezembe venni. *hát még nem döntöttem el*

Ez a történet nekem így egy erős közepes, hullámzó teljesítménnyel. Voltak fejezetek, mikor izgulva szorongattam a könyvet, de voltak olyanok is, mikor egyáltalán nem érdekelt kivel mi fog ezek után történni. Nehezen jutottam dűlőre, 3,5 pont.

ps.: Viszont ahogy látom, velem ellentétben sokaknak igenis tetszett Mac története, úgyhogy még talán átgondolom, és adok esélyt a második résznek is, hátha az jobban fogom szeretni. Még csak amiatt sem kell aggódni, hogy esetleg elfelejtenénk miről szólt a kötet, mert a Kelly már ki is adta a következőt.

pps.: Mónika, Neked pedig nagyon köszönöm a kölcsönt!!!

Cassandra Clare: The Clockwork Angel

"Sometimes, when I have to do something I don't want to do, I pretend I'm a character from a book. It's easier to know what they would do."

Az Üvegváros után akárcsak Nancy, én is nagyon vártam már ezt a könyvet. A Mortal Instruments trilógiát nagyon-nagyon imádtam, úgyhogy képzelhetitek micsoda öröm volt, mikor kiderült, hogy tovább élvezhetjük az Árnyvadászok történeteit- melyek a viktoriánus Angliában játszódnak.

A 16 éves Tessa Gray Angliába jön bátyja után, miután meghal a nagynénjük, s a lány árvává válik. Mikor azonban Southamptonba érkezik nem a bátyja vár rá a kikötőben. Két nő, akik a Sötét Nővéreknek nevezik magukat, elfogják Tessát, s kényszerítik eddig alvó természetfeletti képességeinek használatára. Tessa ugyanis alakváltó, bárki alakját képes magára ölteni, amennyiben megérinti az illető egy személyes tárgyát. Több hét fogság után egy nap váratlanul betoppan egy idegen, Will, akiről kiderül, hogy Árnyvadász és kiszabadítja a lányt, majd magával viszi a londoni Intézetbe (ami legalább annyira vonzó hely volt számomra, mint a new york-i). Itt Tessa megismerkedik a helyi Árnyvadászokkal, ill. azzal a kis „családdal”, akik a londoni Intézetet vezetik. Együttes erőkkel kezdik keresni Tessa bátyját és közben próbálnak rájönni, ki lehet az a Mester, aki mindenáron meg akarja kaparintani magának a lányt. A Mester ráadásul el akarja pusztítani az Árnyvadászokat, méghozzá többek között démoni erő felhasználásával. A kérdés már csak az, hogy sikerül-e neki a terv? És vajon Tessa megtalálja a bátyját?

A történet szerintem nagyon izgalmasra sikeredett, noha olyasfajta váratlan események itt nem voltak, mint a Halál Ereklyéiben. Az Árnyvadászokon kívül találkozhatunk vámpírokkal, warlockokkal, démonokkal, ahogy azt már megszokhattuk, és természetesen akcióban és humorban sem volt hiány. A szereplők pedig egyszerűen imádnivalók. Ha nagyon bele akarnék kötni Clare-be, mondhatnám, hogy egyes karakterek között feltűnő hasonlóságok voltak, például Jace és Will egyaránt dögös, gunyoros és nagyon okos srácok. Mégis, nem hiszem, hogy erre bármi szükség lenne. Tessa, Will, Jem és a többiek igazán a szívemhez nőttek a történet során, s ezek után lényegtelennek tűnik bármiféle összehasonlítással bajlódni.

Az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a vége. Noha a fő eseményekre megkaptuk a válaszokat, mégis jó pár kérdés nyitva maradt, és legszívesebben azonnal a kezembe kaptam volna a következő kötetet, csakhogy ez jövő őszig nem lehetséges. Néha a hócipőm tele a sorozatokkal. Persze annyira azért mégsem, hogy ne olvassam őket; 5 pont.

Ui.: azoknak, akik hozzám hasonlóan imádták Brooklyn fő warlockját, Magnus Bane-t, az Infernal Devices első része is remek meglepetést fog okozni.

Uui.: a képeket Cassandra Clare weboldaláról csentem, ahol ti is megnézhetitek a szereplőkről készült képeket, és posztereket.

Uuui.: a regény telis tele van irodalmi utalásokkal, ráadásul minden fejezet egy viktoriánus korabeli verssel vagy idézettel kezdődik. Hatalmas vállon veregetést érdemel érte az írónő.

Maggie Stiefvater: Linger

"One thousand ways to say good-bye
One thousand ways to cry
One thousand ways to hang your hat before you
go outside
I say good-bye good-bye good-bye
I shout it out so loud
‘Cause the next time that I find my voice I might
not remember how."


Most, hogy Sam újra fiú és Grace még mindig lány, úgy tűnhet a két fiatal megkapta a jól megérdemelt happy end-jét. A falkához azonban új farkasok csatlakoztak, akikkel Sam-nek kell foglalkoznia, Grace szülei pedig életükben először szülőkként akarnak viselkedni, s megtiltják a lánynak, hogy Sam-mel lehessen. Mindezek mellett pedig Grace megbetegszik, s nagyon is ijesztő tüneteket produkál…


Miután tavaly olvastam a Wolves of Mercy Falls trilógia első részét, a Shivert, alig vártam, hogy végre a második kötetre rátehessem a kezem. Stiefvater olyan csodákat művel a szavakkal, gondolatfoszlányokkal, dalszövegekkel, hogy soha többé nem akarok Mercy Falls-ból szabadulni. Viszont ez szerintem tipikusan az a fajta könyv, amit az olvasók vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Vagy elkapod az atmoszférát, a búskomor hangulatot, és teljesen beleszerelmesedsz a regénybe (és Sam-be:)), vagy unalmas, eseménytelen tinisztorinak fogod gondolni.

Ha visszagondolok, és megpróbálom felidézni, miről is szólt valójában a Linger, őszintén szólva, nehéz megmondani. Mert persze történtek dolgok, az élet hömpölygött a maga lassú, nyugis tempójában, de valódi izgalomban, eseményben csak a legvégén lehetett részem. És mégis, hozzáragadtam a lapokhoz. Elnyelt ez a hatalmas hangulatbuborék, amitől az utolsó oldalakig képtelen voltam szabadulni.
A hangulat egy kicsit megváltozott a Shiver atmoszférájához képest. Az utóbbi keserédes, fájdalommal, lemondással átitatott történet, míg a Lingerben végig érzékelni lehetett valamiféle rejtett feszültséget a sokkal harmonikusabb alaphangulat mellett, ami csak lassan bontakozott ki. S a vége… egy kicsit összetörte a szívemet.

A történeten kívül nagyon fontos eleme a könyvnek a karakterek közti különbségek érzékeltetése. Az új fiú, Cole és Sam közti különbségek, ill. a Sam-Grace és a Cole-Isabel páros különbségei csúcsosodnak ki igazán. Az előbbi nyugis, szerelmes, jól összeszokott kettőst alkot, míg az utóbbi inkább impulzív, lelkileg sérült páros. S mindezt az teszi a legizgalmasabbá, hogy mind a négy szereplő narrál, s ezáltal tökéletesen belelátunk a fejükbe. Hogy stílszerű legyek, a legjobban így lehetne őket jellemezni:szerintem Sam és Grace EZ a dal, Cole és Isabel pedig EZ. Még így, olvasás nélkül is érzékelhető a különbség.

Összességében pedig csak magamat tudom ismételni: a Linger egy nagyon jó könyv, ami a hangulatával, az izgalmas narrációjával, a részletes leírásokkal, és a végső izgalmakkal rabul ejt. Érdemes elolvasni, 5 pont.

Mivel a történetben nagy hangsúlyt kap a zene, természetes, hogy maga Stiefvater is készített hozzá egy playlistet. ITT megtalálhatjátok.
Ez ITT  a könyv videója, ez pedig trilógia szerzői polca a molyon.

Ezenkívül jó hír azoknak, akik magyarul szeretnék olvasni a regényt, hogy a Könyvmolyképzőnél már elő lehet rendelni.
A harmadik rész pedig, Forever címmel jövő nyáron fog megjelenni. (én meg addig is tűkön ülök:))

Philip Pullman: A titokzatos kés

-És, Will- tette hozzá-, nem árullak el senkinek. Ígérem.

-Jó.
-Pedig egyszer megtettem. Elárultam valakit. Az volt a legrosszabb dolog, amit életemben elkövettem. Igazában azt hittem az életét mentem meg, és közben a lehető legveszedelmesebb helyre vittem. Rémesen meggyűlöltem magamat az ostobaságomért. Úgyhogy nagyon-nagyon igyekszem, nehogy véletlenül téged is eláruljalak.

Vigyázat, aki nem olvasta az Északi fényt, könnyen spoilerekbe ütközhet, bár próbálok csak annyit írni a cselekményről, amennyi szükséges.


Nos tehát, a történet ott folytatódik, ahol az Északi fény abbamaradt. Miután Lyra és Pan, követve Lord Asrielt, átjutnak egy másik világba, izgalmasabbnál izgalmasabb, s igencsak erőt próbáló kalandokkal kell szembenézniük. Aggodalomra persze semmi ok! Hisz ismerjük Lyrát. Mégis ki más lenne alkalmasabb egy ilyen veszélyes küldetés végrehajtására, mint ő.
A hosszú utat, ami előtte áll azonban nem egyedül kell megtennie. Új segítője akad, Will személyében, akiben méltó társra lel, s aki ha lehet, még olykor bátrabban és vakmerőbben viselkedik mint a lány.
Will, aki a mi világunkban él (vagy legalábbis a miénkhez nagyon hasonlóban), talál egy ajtót. Persze nem akármilyen ajtó az. Ez az ajtó egy másik világba vezet, ahová Will kénytelen átlépni, s ahol először egy teremtett lelket sem talál, kivéve Lyrát és Pantalaimont.
Miután a két gyerek barátságot köt, kezdetét veszik a kalandok. Míg Lyra és Will a mi világunkban együtt próbálnak rájönni a Por valódi mivoltára és megtalálni Will eltűnt apját, aki maga is a Por után kutatott, addig Serafina Pekkala és boszorkánynemzetsége Lee Scorsby segítségével egy halottnak hitt tudós után kutatnak és próbálnak rátalálni magára Lyrára is. A kislány ugyanis fontos szerepet tölthet be a háborúban, ami az egyház ellen készülődik, s ez a szerep talán jóval nagyobb, mint amire bárki is valaha gondolt.
Mindeközben pedig a háttérben Lord Asriel hadsereget toboroz, s egyre több világból gyűjt maga köré követőket, akik a végső céljának elérésében nélkülözhetetlenné válnak.


Az biztos, hogy ebben a kötetben izgalmakban egy percre sem volt hiány. A különböző világok közti kalandok, a titokzatos kés megszerzése, az aletiométer visszaszerzése közben végig a penge élén táncoltak a szereplők. Az események során egy lélegzetvételnyi nyugi sem volt. Titkokra derült fény, majd újabb kérdésekre vetültek fel, én meg csak kapkodtam a fejem jobbra-balra.
A könyv végeztével- mikor is a feszültséghányadosom a tetőfokára hágott- kellett ráeszmélnem, hogy a könyvtár csak augusztusban nyit ki újra, s nem tudok nekiállni a befejező résznek, úgyhogy addig itt rágom a körmöm, és azon cidrizek, vajon mi fog történni még ezek után, s egyáltalán hogyan fog zárulni ez a kaland? Mert ez bizony kaland volt a javából, s nemcsak a szereplőknek, nekem is.:)

Az értékelés pedig nem okozott sok fejtörést, 5 pont.



Ui.: egyébként a könyvek különlegessége- s nekem személyes kedvencem-, hogy minden egyes fejezetnek külön címe van, ráadásul az új kiadásban (2007-es) találhatunk egy kis rajzot is a cím mellett, amely valamilyen módon utal a tartalomra.

Libba Bray: A Great and Terrible Beauty (Rettentő gyönyörűség)

Felicity regards Miss Moore coolly. "How did you come to know so much about goddesses and such, Miss Moore?"Miss Moore leans her face in toward Felicity's till they're separated by only a breath or two. I think Felicity is really going to be raked over the coals for being so cheeky. Miss Moore speaks slowly, deliberately. "I know because I read". She pulls back and stands, hands on hips, offering us a challenge. "May I suggest that you all read? And often. Believe me, it's nice to have something to talk about other than the weather and the Queen's health. Your mind is not a cage. It's a garden. And it requires cultivating.

Az Indiában élő 16 éves Gemma Doyle minden vágya, hogy Angliába járhasson iskolába, ahogy azt minden korabeli fiatal lány teszi. A lány állandó harcban áll anyjával emiatt, aki fiatal korára hivatkozva, nem engedi érvényesíteni akaratát. Egy veszekedést követő azonban Gemma anyja meghal, s ő akaratán kívül- látomás formájában- végignézi azt.

Ezek után Gemma mégiscsak Angliába kerül, mégpedig egy nagyon jó hírű bentlakásos iskolába, ahol elkerülhetetlenül belegabalyodik a gazdag, csodaszép és mérhetetlenül alattomos lányok intrikáiba. Ez azonban semmi ahhoz a megmagyarázhatatlan jelenséghez képest, ami Gemmát rettegésben tartja,s kétségtelenül anyja halálával is összefüggésben áll.

Az iskolába járó lányok közt Gemma egyértelműen kilóg a sorból. Míg a többi lány másra sem gondol, minthogy hogyan fogjon férjet magának, és olyan képességekre és tudásra tegyen szert, mellyel tökéletes benyomást tehet a társadalmi eseményeken az ő kiváló- és természetesen befolyásos- férje oldalán, addig Gemma lelkét jóval baljósabb és veszélyesebb problémák nyomják. Az anyja megmagyarázhatatlan halála, bűntudat és magány, a víziók, melyek olyan helyekre röpítik, melyeket talán nem is szabadna látogatnia.

Miután Gemma pár osztálytársával összebarátkozik, a lányoknak olyan kalandokban lesz részük, amit mások még csak nem is sejtenek. Olyan helyekre merészkednek, ahová nem szabadna, s nem várt veszélyek leselkednek rájuk. Bizony, Gemma számára igencsak gyötrő titkokra derül fény, amelyekkel nehezen képes megbírkózni.

Az eseményeket áthatja a misztikum, a rejtély és nem kevés izgalom, a viktoriánus korabeli hangulat és nyelvezet pedig igazi XIX. század beli atmoszférát teremt. S habár a történet vége keserédes utóízt hagyott maga után, jó pár kérdés nyitva maradt, mely egyértelműen arra ösztönöz, hogy belevágjak a folytatásába.

Összességében csak annyit tudok mondani, hogy a Rettentő gyönyörűség az ifjúsági irodalom hatalmas tengerében igazi ínyenc falat. S ami engem a leginkább lenyűgözött Libba Bray írásában- a megkapó történeten és az izgalmas szereplőgárdán túl- az a cselekmény tempója. A történet remek ütemben halad; egy percre sem ragad le fölöslegesen egy-egy jelenetnél, zajlanak az események, és közben azt sem éreztem, hogy rohannánk, vagy elsiklanánk valami fontos fölött. Nekem ez nagyon bejött. 4,5 pont.

A linkekre kattintva találhattok pár érdekességet:

a könyv promo videója

 Libba Bray (nagyon ötletes) weboldala
a trilógia oldala
a Spence Akadémia térképe

Philip Pullman: Északi fény

Igaz pár évvel ezelőtt láttam a könyvből készült filmet (Az arany iránytű), de sok mindenre nem emlékeztem belőle. Egyáltalán nem győzött meg arról, hogy nekem ezt feltétlenül meg kellett néznem. Már akkor is azon kattogtam, hogy inkább a könyvet kellett volna elolvasnom, mert a film nekem valahogy hiányosnak tűnt. (bár az is igaz, hogy szerintem nagyon sok könyvadaptációnál ez a helyzet, de ennél még jobban zavart, mint máshol.)

És igazam is lett, mert a könyv tényleg milliószor jobban bejött, mint a film.

Már rögtön az első oldalakon egy nagyon összetett, érdekes világba csöppenünk. Egy olyan világba, ahol az embereknek születésük pillanatától fogva van egy daimónjuk, egy kis állat, aki szoros összeköttetésben áll a „gazdájával”. A legjobb a barátja, legfőbb bizalmasa,a lelke egy darabja. A daimónt nem lehet elválasztani az emberétől, mert az olyan, mintha a lelkét vennék el tőle.

Ebben a világban harcos jegesmedvék, boszorkányok élnek, és tatárok tartják rettegésben az embereket.

A történetben többször is szó esik a Porról, amelyről senki nem tudja pontosan micsoda, de az biztos, hogy összefüggésben áll a daimónokkal. A Magisztérium kutatócsoportokat küld északra, akik próbálják kitalálni, vajon mi is pontosan ez a fura, újszerű jelenség. S vajon sikerül erre bárkinek rájönni?

Mikor azonban Anglia szerte eltünedeznek a gyerekek, s az a hír járja, hogy mindehhez a Pornak van köze, egy népcsoport, a gyiptusok gyermekeik keresésére indulnak az Északi Sark felé. Ebben a keresésben vesz részt történetünk főszereplője, Lyra is, akinek kis barátját, Rogert is magukkal vitték az Átkosok (így nevezik a gyerekrablókat).

Lyra, aki árvaként nevelkedik Oxford egyik legpatinásabb kollégiumában, égetően rossz, eleven kislány. Egyetlen rokona nagybátyja, Lord Asriel, akinek nagy szerepe van a Por kutatásában.

Lyra kivételesen eszes korához képest. Meg van még benne a gyermeki báj, a végtelen optimizmus és persze jó adag csintalanság is- ami számomra nagyon is szerethetővé teszi-, s mindez éles elmével párosul.

Lyra és daimónja, Pantalaimon rengeteg kalandban vesz részt, veszélyes helyzetekbe csöppennek útjuk során, és igaz barátra tesznek szert egy harcos medve, Iorek Byrnison személyébe.

Útjában másik "segítője" pedig az arany iránytű, melyet csak a kislány tud értelmezni, s a múlttal, a jelennel és a jövővel kapcsolatos kérdéseire adja meg a választ.

Egészében nézve nagyon tetszett a történet, viszont a pontozással bajban vagyok (elég gyakran előfordul), mert az elején úgy éreztem, egy kicsit nehezen indultak be az események, viszont a könyv második fele olyan izgalmakat tartogatott, melyek kárpótoltak mindenért, 4,5 pont. Ráadásul Pullman nagyon ügyesen nyitva hagyta a történetet, kényszerítve az olvasót arra, hogy feltétlenül el akarja olvasni a következő részt.

Végezetül a film hivatalos plakátja, és különböző kiadások borítói. És ha már a filmnél tartunk, így utólag már nem csak a történet hiányosságai, de a színészek (Nicole Kidman, mint Mrs. Coulter???) is erős homlokráncolást hagynak maguk után. De hogy valami pozitívumot is említsek, gyönyörűre sikerült a képi világa és a vizuális megjelenítés.