Dennis Lehane: Viharsziget

"-Maguk sokszor tesznek így?

-Mire gondol?

-Itallal a kezükben üldögélnek, és kielemzik, aki az útjukba kerül.

-Azt hiszem, ez egyszerű szakmai ártalom. Hány pszichiáter kell egy villanykörte becsavarásához?

-Nem tudom. Hány?

-Nyolc.

-Miért?

-Nehogy már most kezdjünk analizálni!

Teddy és Chuck összenéztek. Mindkettőjükből kitört a nevetés.

-Pszichoanalitikus-humor - mondta Chuck.- Ki gondolta volna, hogy ez létezik?"

Az 1950-es években járunk, egy Bostonhoz közeli szigeten. A rendőrbíró, Teddy Daniels és új társa, Chuck Aule érkezik a szigetre, hogy az Ashecliffe Elmegyógyintézetből megszökött rabot, Rachel Solando-t kézre kerítsék. A sziget azonban nem várt titkokat rejteget…

A történetnek nagyon erős, az olvasót teljesen magával ragadó hangulata van. Szinte mint egy mágnes, úgy húz magába az 50-es évek. A levegő háborútól megkeseredett szaga és Teddy halott feleségének démonai, a múlt szörnyűségei. Mindezek jelentik a külvilágot. Ezzel párhuzamosan azonban itt van ez a sziget, az elmegyógyintézet szűk, klausztrofób szobáival, ahol hallani a szomszédban sikoltozó betegeket, a monoton őrült kántálást. És ott van a C részleg, ahol olyan páciensek, vagyis inkább bűnelkövetők vannak elzárva, akik a pszichopata gyilkosok társadalmának legalját képezik. Furcsa dolgok történnek itt, beszélik, hogy titkos kísérleteket végeznek, hogy a rabokon embertelen eljárásokat hajtanak végre.

Teddy és Chuck pedig hiába kutakodnak Rachel Solando után, az itt dolgozók akadályozzák őket, ami kis idő elteltével kezd nemcsak hogy gyanússá, de veszélyessé is válni.

Mindezek keverednek egymással, ezek az impulzusok, a kis információ darabkák, ami olvasás közben teljesen rátelepszik az emberre. Megszűnik a külvilág, nem létezik más, csak Teddy, a sziget és az a rengeteg kérdés, amikkel szembe kell néznünk.

Azt már többször is említettem mennyire bele vagyok habarodva Lehane műveibe. A Viharsziget lényegesen különbözik a Kenzie – Gennaro könyvektől, de nem kevésbé hatásos. Teljesen ledöntött a lábamról, és igazság szerint fogalmam sincs mit írhatnék a könyvről, azonkívül persze, hogy zseniális. Akárhányszor nekiállok, csak valami kaotikus mondatkupac kerekedik ki belőle (lásd a felső bekezdést). Annyit viszont mondhatok – és ezért szinte könyörgöm, hogy olvassa el mindenki, aki eddig még nem tette-, a történet olyan szinten fejbe vágott, hogy még a mai napig is eszembe jutnak képek, pillanatok, párbeszédek a könyvből. Az egész úgy zajlott le bennem, mint egy noir hatású film. Baljós aláfestő zene, vihar, kalap és cigaretta, misztikum. S a vége…rengeteg forgatókönyvet meggyártottam gondolatban olvasás közben, de erre nem számítottam. De nem is az vágott fejbe annyira, ami történt, hanem az, ahogyan történt. A kiváltó ok. Rég izgultam ennyire könyvön, ha egyáltalán valaha, 5* pont.

ps.: film is készült belőle, méghozzá a Scorsese- DiCaprio páros által.

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

"Anyám egyszer azt mondta, az embereket sosem érthetjük meg igazán, csupán reagálhatunk rájuk.

Anyám  huszonöt éven át volt apán felesége, úgyhogy valószínűleg jó sok reagálást tudhatott magáénak."

Az előző kötet óta eltelt több, mint egy év, és ez idő alatt kedvenc magánnyomozó párosunk próbálta rendbe tenni az életét. Patrick komoly kapcsolatba kezdett, Angie pedig épp az ellenkezőjét műveli, mióta elhagyta Philt. Úgy tűnhet minden rendben van, egy aprócska bökkenő kivételével. Párosunk új ügyön dolgozik, ami eleinte egy egyszerű munkának tűnik, ám mindannyian ismerjük a mondást, nem igaz?

A megbízó, Diandra Warren egy jónevű pszichiáter, aki névtelen fotókat kap a fiáról, s felbérli Kenzie-éket, hogy járjanak utána, vajon ki követi Jasont. Pár hétig a srác minden lépését felügyelik, s megtesznek mindent, de végül zsákutcában lyukadnak ki, semmi nem történik, ezért végül befejezik a kutakodást. Mindeközben Patrick egy régi ismerősét megölik, méghozzá kegyetlen módon. Megcsonkítják, megkínozzák, s olyan helyen hagyják, ahol a rendőrség biztosan rátalál. És az is kiderül, hogy nem ez az első ilyen eset, és valaki, esetleg valakik már évtizedek óta gyilkolnak ezzel a módszerrel.

Patrick és Angie ezúttal egy olyan ügybe szalad bele, ami az ő életüket is veszélybe keverheti. Egy sorozatgyilkos, és az ír maffia boldogítja ezúttal kedvenceink életét, s mindeközben a régi démon, Patrick apja sem maradhat ki a buliból.

Ha lehetséges, márpedig úgy tűnik igen, ez a könyv még izgalmasabb volt, mint az előző. Miket beszélek? Ezerszer izgisebb volt. Hozzáragadtam a lapokhoz, és alig vártam, hogy végre rájöjjek a kis összefüggésekre.
Igazi körömrágós könyv, néha csak az utolsó pillanatban esik le a dolog, és a homlokodat csapkodod, máskor meg már előre tudod mi fog történni, és legszívesebben rásikítanál a szereplőkre, hogy vegyék már észre a veszélyt.

Olyan a történet, mint egy óriási puzzle, először rengeteg apró információt kapunk, melyek önmagukban teljesen lényegtelennek tűnnek. Lassan azonban kisebb részletekre derül fény, melyeken már önmagában hatalmasat koppanunk, majd végül elénk tárul az egész kép.

Az is igaz, hogy ez a rész messze nem volt annyira humoros, mint az előző. A címben felmerülő sötétség végig ott lebeg körülöttünk, és nyilván Kenzie-nek sincs kedve állandóan vicceket elsütni, miközben nem lehet biztos benne, hogy megéri a holnapot.

Imádom az ilyen történeteket; az izgalom a tetőfokon, a tempó feszes, soha nem tudhatom mi történik a következő pillanatban.

Arról nem is beszélve, hogy a könyv előszava rögtön olyan sorokkal nyit, melyekben pár hónappal később Patrick visszaemlékszik az előttünk álló eseményekre, és olyan apró információkat hint el, melyek miatt csak még inkább szorongunk a végkimenetelt illetően. Ez a rész már nem szimpla krimi, erősen hajaz a thrillerre. Óriási 5 pontost érdemel.

Plusz: Lehane szerzői polc, mert mostantól aztán tényleg nincs megállás. Minden könyvét akarom!!
         Ill. ha valakit érdekel, az első két kötetet a Könyvudvarnál nagyon olcsón be lehet szerezni. (én is ott vettem őket)