Kondor Vilmos: Budapest noir

"A cikkek írása, az adatgyűjtés, és néha még a a nyomozás során sem az igazság kiderítésének vágya hajtotta. ... Nehezen vallotta be magának, de őt az ember, az adott ember sorsa érdekelte. A halál pedig ennek a sorsnak a végállomása. Oda valahogy el kell jutni. Gordont ez az út érdekelte. Nem biztos, hogy szerette az embereket, de a sorsuk mindennél jobban érdekelte."

Ha az emlékezetem nem csal, ezt a könyvet még novemberben olvastam, de mostanában jól összecsúsztak a dolgok, így persze, mint mindennel, ezzel is megkéstem. Pár szót mindenesetre muszáj ejtenem róla, mert ez egy igazán remek könyv.

Először is, még mielőtt belekezdenék, el kell mondanom, hogy félve közelítettem meg a könyvet. Őszintén szólva napjaink magyar szórakoztató irodalma és én nem kicsit idegenkedünk egymástól, aminek a kiváltó oka elég egyszerű: a Fejős Éva és társai féle könyvekkel engem gyakorlatilag ki lehetne üldözni a világból. Persze béna dolog lenne olyan könyveket leszólni, melyeket még nem olvastam –s valószínűleg nem is fogok-, ezért nem kezdek konkrét fejtegetésbe, mindenesetre az a helyzet, hogy ezek után valamiféle tudatalatti gát képződött bennem, ami visszatart a magyar szórakoztató könyvektől. Viszont akkora hülyeség lenne ezt a kategóriát ráaggatni mindenre, ami magyar, és küzdök is rendesen, hogy ne tegyem. Éppen ezért, tudva, hogy az Agave elég jó és igényes krimiket ad ki a kezei közül, ki kellett próbálnom a Budapest noir-t. És milyen jól tettem!!

Gordon Zsigmond bűnügyi zsurnaliszta egy budapesti lapnak, az Estnek dolgozik, főleg halálesetekről, öngyilkosságokról, és olykor politikáról tudósít. 1936-ban járunk, méghozzá Gömbös Gyula halálának és a temetésének hetében. A város bűnös negyedében egy halott zsidó prostituáltat találnak. A lány ismeretlen, megmagyarázhatatlan halála azonban nem hagyja Gordont nyugodni, méghozzá olyannyira, hogy elkezd nyomozni az ügyben. Azonban a jelen politikai helyzete, az antiszemita légkör közepette egy ilyen ügy rendesen felkeverheti az állóvizet. Gordon persze nem kis slamasztikába kerül, ami ráadásul nem csak őt, de a körülötte élőket is veszélyezteti…

Na hát, ha eddig valakit nem győztem volna meg a könyv érdemeiről, akkor most hadd mondjak pár érvet. Először is, ez nem egyszerűen egy krimi, hanem egy baromi jó atmoszférájú (imádom a századelős Magyarországot, úgyhogy már ezzel levett a lábamról), remek karakterekkel dolgozó történelmi krimi. A történet izgalmas, bár nem feltétlenül ugrik ki az ember a bőréből minden második oldalon, és a végkifejlet sem vágott igazán arcon. És bizony, engem nem is ez győzött meg, hanem maguk a szereplők. Gordon mellett kapunk egy Krisztinát, aki az akkori viszonyok mellett önálló, független nő tud lenni, akinek vannak saját gondolatai és véleménye, nem pedig egy oldalborda. A másik, és egyben legnagyobb favoritom pedig, aki miatt igazán szerettem ezt a könyvet, az Tata, Gordon nagypapája. A bácsika, egy nyugdíjba vonult orvos, s öreg napjaira egy fő célt tűzött ki maga elé: a tökéletes lekvár elkészítését. :D

Ez a három ember, az igazán magyaros hangulat, a századelős Budapest, a nyomozás és az azt körülvevő rejtély remek elegyet alkotnak együtt.

Konklúzióként is csak azt mondhatom, hogy nagyon örülök, hogy a kezembe került a könyv, a két következő kötetet is hamarosan el fogom olvasni; 4,5 pont.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

"-Szeretem, Scarlett, mert annyira olyan, mint én. Árulók vagyunk, kicsikém, önzőek, számítók. Fütyülünk rá, ha az egész világ felfordul is, csak nekünk legyen jó dolgunk."


Nem tudom, mégis milyen okból, de egészen nem sokkal ezelőttig azzal a téveszmével éltem, hogy az Elfújta a szél egy nyálas, romantikus giccs. Még csak meg sem tudom mondani, mégis miért gondoltam ekkora hülyeséget erről a fantasztikus könyvről. Van benne romantika, de szerintem pont a megfelelő mértékben, s egy cseppet sem éreztem giccsnek. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy ilyen sokoldalú, és nagyon részletes leírást kapok a történelem ezen szeletkéjéről.

1860-as években Amerikában az északi és a déli államok közt parázshelyzet van kialakulóban, a rabszolgatartás kérdése egyre több vitát vált ki. A georgai Tarán élő 15 éves Scarlett O’Hara azonban ebből semmit sem hajlandó észrevenni. Helyette élvezi a fiatalságát, zöld ruhájában billeg az udvarlói előtt, s a szomszéd földtulajdonos fiába, Ashley-be szerelmes.

Mikor azonban kitör a háború, a férfiak elmennek harcolni, az emberek elszegényednek, Scarlett is kénytelen tudomásul venni, hogy nincs más választása, mint a helytállás. Meg kell acéloznia magát, a családja élére állni, és mindent elkövetnie a túlélésért. Az évek során valójában csak két emberre számíthat igazán: Melanie-re, Ashley feleségére, aki teljes mellszélességgel kiáll Scarlett mellett, bármi történjék, ill. Rhett Butlerre.

Az olvasó két dolog miatt érezheti magát mámorosnak a regény közben: az egyik a hangulatteremtés, a másik pedig a szerelmi szál.

Mitchell olyan részletességgel ír a korszakról, a háború eseményeiről, a gyönyörű georgiai tájról, Tara vörös földjéről, az ültetvényekről, hogy mi is könnyen úgy érezhetjük, mintha végig ott lennénk Scarlettel sarkában.

Scarlett és Rhett kapcsolata pedig, a majd tíz éven át tartó macska-egér játék, az állandó szócsaták, szenvedélyes vallomások, majd jéghideg gyűlölet egyvelege. Mivel Scarlett annyi éven át ámította magát az Ashley iránti szerelmével, Rhett pedig túl büszke volt ahhoz, hogy kiadja magát, végül sikerült mindent tönkretenniük, együttes erőkkel. Ennek köszönhetően a történet vége nyitott marad, bár egy szemernyi kétségem sem adódott a jövőt illetően.

Aki viszont a legtöbb vívódást váltotta ki bennem, az maga Scarlett. Az esetek többségében imádtam. Az akaratosságát, az önfejűségét, a céltudatosságát. Olykor azonban mindez átcsapott a mérhetetlen gonoszságba és önzőségbe, amitől viszont a hideg a futkosott a hátamon. Képes volt dacból férjhez menni, csakhogy borsot törjön Ashley orra alá, és évekig szívből gyűlölte Melanie-t, mikor az mindenét feláldozta volna Scarlett barátságáért.

Egy szó, mint száz, ez egy remekbe szabott történet. Az emberi viselkedés teljes palettáját felvonultatta, szerelmet, küzdelmet, barátságot, önzést. Hatalmas élmény volt az biztos, s a teljes imádatomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a több mint 1000 oldalt alig egy hét alatt behabzsoltam, pedig köztudottan a lassú olvasók közé tartozom. De egyszerűen képtelenség volt letenni. 5* pont.

Ui.: tegye fel a kezét, aki képes volt ellenállni, és nem szeretett bele Rhett Butlerbe! Ugye, hogy lehetetlen?!

Mitchell a regényt közel 10 évig írta, azonban a rajongók nagy bánatára nem jelent meg folytatás. Viszont több író gondolta úgy, hogy tollat ragad, s majd ő a kezébe veszi az irányítást. Volt, aki Rhett szemszögéből mesélte el az eseményeket, s volt olyan is, aki a konkrét folytatást vetette papírra, Rhett Butler ill. Scarlett címmel. Ezenkívül -ahogy azt Lobotól megtudtam- születtek nem hivatalos folytatások is, melyeket méghozzá magyar (férfi!) szerző írt. Íme az eredmény.

Karen Essex: A fáraó

"...mire beköszönt a nyár, ott ülünk majd alexandriai palotád teraszán, és citromlevet szürcsölünk, miközben a tengeri fuvallat hűsíti arcunkat.
- A jövendőmondó szóljon belőled! - felelte Kleopátra.
Antonius ismét a térképre nézett, ujjával nyomon követte a tengerészeti bázisokat, lassú erőteljes ívet rajzolva. - Ez a legértékesebb nyaklánc, melyet valaha is adtam neked, kedvesem, és milyen jól fog állni. Tiéd a világ."


Igaz, több, mint egy hete befejeztem már ezt a könyvet, s azóta is vagy ezerszer leültem, hogy akkor most írok róla valami jót, s persze a vége mindig az lett, hogy hosszú percekig üres fejjel bámultam a képernyőre. Szóval mondhatni, feladtam. Nem tudok fantasztikusat írni. Mindig így járok az őrülten jó könyvekkel. Annyi mondanivalóm van, annyi apró mozzanat, ami olvasás közben nagyon jelentősnek tűnt, így utólag viszont valahogy fontosságát veszti. Valószínűleg egy könyvklubban vagy irodalomórán szupereket lehetne róla vitázni, meg elemezgetni az összefüggéseket, belemerülni a történelem különböző szegmenseibe és az írók ill. történészek nézőpontjaiba, de itt a blogon nem ez a lényeg. Úgyhogy megpróbálok rövid és célratörő lenni.:)

Szóval ez egy átlagos bejegyzés lesz, de közben gondoljatok arra, hogy A fáraó egy őrülten jó könyv. Letehetetlen. Az a fajta, amit legszívesebben állandóan olvasnál, s amikor valamiért mégis abba kell hagyni az olvasást, akkor is csak rá gondolsz. Nagyon tudok lelkesedni úgy általában minden könyvért, ami valamilyen okból tetszik, de amikor egy ilyen mű kerül a kezeim közé, amellyel kapcsolatban megszáll ez a fura ragaszkodás, az a legjobb érzés a világon.

Mivel ez a kötet a Kleopátra folytatása, egyértelműen az események ott folytatódnak, ahol az első rész abbamaradt. Caesar elfoglalja Alexandriát, Kleopátra – aki épp száműzetésben van – visszaoson a városba, hogy testvére háta mögött Caesar kegyeibe férkőzzön. A terve jobban sül el, mint azt valaha is remélhette, s idővel a kettejük közti kapocs Rómának is szemet szúr.
Azt hiszem a történelem eme szegmensét senkinek sem kell magyarázni, mindenki tudja, hogy Caesart Marcus Antonius követi, mind Kleopátra szívében (ágyában), mind pedig a Róma irányításáért folyó harcban…

Azt hiszem Essex-nek ezzel a könyvvel még jobban sikerült levennie a lábamról, mint az előző könyvével. Minden adott ahhoz, hogy maximálisan élvezhető legyen: egy csipetnyi betekintés az egyiptomi vallásba, csatajelenetek és azok részletes tervezése, intrikák és cselszövések, testvérháború, szerelem, győzelmek, küzdelem a végsőkig, veszteség. Az események gyorsan követték egymást, én meg annyira belemerültem a könyvbe, hogy az egyik pillanatban Kleopátra még épp egy szőnyegből csavarodott ki Caesar lábai előtt, mint holmi bakfis leányzó, majd mikor újra föleszméltem már Antoniussal hajózott a görög partok mentén, hogy összecsapjon Octavianussal.

S hogy mennyi a könyv valóságalapja? Szeretném azt hinni, hogy valóban így zajlott a történelem. Hogy Kleopátra tényleg az a fajta ember volt, akit a szerző mutatott. Egy királynő, aki megtett mindent a népéért, aki nem csak a hatalom megszerzése érdekében szövetkezett Caesarral és Antoniussal, nem egy számító és rideg nő volt. Mert a történelemkönyvek így mutatják őt, s maga Essex is hozzáfűzi az utószóban, hogy minden akkori forrás megsemmisült, ezért a leírtak inkább egyfajta tisztelgés előtte, egy másik nézőpont bemutatása, s valójában soha nem ismerjük meg az igazi Kleopátrát. S azt se feledjük, hogy mindig a győztesek írják a történelmet.

Összefoglalásként meg csak annyit mondhatok, vagyis inkább biztatnék mindenkit, hogy ha szembe találjátok magatokat ezzel a könyvvel, ne hagyjátok ki, mert annyira, de annyira…Nekem kedvenc lett. 5* pont.

Ui.: azt hiszem Fiorella (aki nemrég olvasta a Leonardo hattyúit) meg én lassan elmehetnénk Karen Essex nem hivatalos szószólójának, azok után amennyit áradozunk róla.:)

Karen Essex: Kleopátra

-Féltékeny vagy – mondta Kleopátra nyugodt hangon. – Azért, mert én különleges vagyok, te pedig nem.
-Mitől lennél te különleges, te kis szerencsétlen? – sziszegte Thea apró fogain át.
-Én vagyok az első Ptolemaiosz, aki beszéli az egyiptomi nép nyelvét. Az első, aki majdnem háromszáz éve más nyelvet is beszél a görögön kívül. Ezt mondják az egyiptomiak. És azt mondják, hogy orákulum vagyok. – Látta Thea növekvő dühét, ezért még hozzátette: - Görögül bárki tud.

 Ha Egyiptom, akkor mindenkinek a fáraók, piramisok, a pompa jut eszébe. Ez az Egyiptom azonban már nem az a csodás birodalom többé, ami egykoron volt. A Ptolemaiosz uralkodócsalád görög származású, a hivatalos nyelv ezáltal a görög, a morált és a visszafogottságot pedig még hírből sem ismerik. Hasonló életmódot folytatnak, mint a Római Birodalomban: esznek-isznak vég nélkül, orgiákon vesznek részt, és persze senki sem lehet biztonságban az egymás elleni összeesküvések kusza tengerében.


Történetünk főszereplője sincs könnyebb helyzetben, mint országa. Alig három éves, mikor anyja meghal. Későn érő gyermek, aprócska a termete és nem beszél, de akaratát már ilyen fiatalon is érvényesíti. Nővérei megkeserítik életét: hataloméhséggel, irigységgel, összeesküvésekkel és persze testvérféltékenységgel kell szembenéznie már idejekorán.
Meglehet, Kleopátra adottságai egy külső szemlélő számára eltörpülnek nővérei szépsége mellett, de aki elég figyelmes, az rögtön észreveszi a különbséget. Már gyermekként olyan karizmával rendelkezik, melyet nővérei még férfiszíveket- vagy inkább szemeket- megvadító bájakkal sem tudnak felülmúlni. Nagy hatást gyakorol az emberekre, esze vág, mint a borotva, különleges nyelvtehetség, melyet a diplomáciában és a népével való kapcsolattartásban (a királyi családban egyedül ő beszél egyiptomi nyelven) is kamatoztathat.
Hataloméhsége azonban mit sem különbözik nővéreiétől. Alig tíz éves, mikor eldönti, ha törik, ha szakad, ő követi apját a trónon, kerüljön bármibe.

A könyv lapjain a hercegnő gyermek és fiatalkorát követhetjük végig, s emellett kisebb szeleteket kapunk Róma életéből is. Caesar és Pompeius csatározásaiból, a birodalom növekedését szolgáló csatákból és háborúkból.

Beható jellemzést kapunk a korszakról, Rómáról, Egyiptomról egyaránt, ahol bizony nem volt elítélendő a homoszexualitás, s maga Essex sem próbál köntörfalazni a témát illetően. Kifinomult szépirodalomhoz szokottak valószínűleg igencsak zavarba jönnének, sőt mi több, mélységesen felháborodnának egy-egy jelenettől. Persze félni azért nem kell! Mindössze pár alkalommal találkozhatunk ilyen-olyan pirulást előidéző helyzetekkel a regény mintegy 450 oldalán, úgyhogy senki ne bátortalanodjon el attól, hogy kezébe vegye a könyvet! Esküszöm, megéri!


Mondanom sem kell, nagyon nagyon tetszett a könyv. Több tucat olyan információt tudtam meg a történelem eme szakaszáról, s az ekkor élő emberekről, melyeket anno az iskolában a tanárok említésre sem méltattak. Nem véletlen persze, az írónő három év kutatómunka után állt csak neki a könyv megírásának. A történet maga izgalmas, itt-ott ügyesen fűszerezve egy csipet humorral, főszereplőnk, Kleopátra pedig olyannyira érdekes és izgalmas személyiség, hogy az olvasó egy percre sem akarja letenni a könyvet, mert annyira magával ragadó. 5* pont.


Ui.: valószínűleg csak nekem volt újdonság (a középiskolai töri tanárom ugyanis nem állt épp a helyzet magaslatán), de engem teljesen meglepett, mikor megtudtam, hogy a Ptolemaidák családon belül házasodnak. Méghozzá adott fáraó legidősebb fia és lánya kel egybe, majd közösen irányítják az országot.


És akkor pár érdekes link: Karen Essex honlapja, a Ptolemaida-dinasztia, és a szokásos: a különböző kiadások borítói:

Annemarie Selinko: Désirée

Ez a könyv valami isteni; imádtam minden pillanatát. Annyira más dimenzióba helyezte számomra a történelmet, Napóleont, a franciákat. Minden sokkal életszerűbb, megfoghatóbb lett, annyira belemerültem az olvasásába, hogy jó pár órára teljesen megszűnt a világ.

A történet főszereplője, s egyben narrátora Désirée Clary, egy marseille-i selyemkereskedő lánya. 14. születésnapjára egy naplót kap a papájától, amelyben élete legfontosabb eseményeit írja meg. Első szerelme Napoleon Bonaparte, férje pedig a francia tábornok Jean-Baptiste Bernadotte, későbbi svéd király. A történet a köztársaság fénykorában kezdődik, majd szemtanúi lehetünk Napoeon császárságának, ill. bukásának. Mindezt Désirée szemszögéből.

Azáltal, hogy Désirée szemszögén keresztül követhetjük végig a francia -s részben svéd- történelmet, egy kicsit minden átértékelődik. Egy nő szemén keresztül nem csak a megnyert csaták száma számít, hanem a fájdalmas tény is, hogy hány ismerőse és barátja halt meg a háborúban.

Igaz, korábban már ismertem a franciák történelmének ezen időszakát, de ebből a megvilágításból sokkal több apró részletre fény derül. Az írónő nagyon jól ötvözte a történelmet a romantikával. Egyik sem sok, épp ellenkezőleg, tökéletes arányban elegyítette. Désirée egyszer sem esik túlzásba az aktuális érzelmeinek ecsetelését illetően, mégis tisztában voltam velük, sőt nagyon is átéreztem őket.

Ami még különösen tetszett nekem ebben a könyvben, azok a karakterek. Hősnőnk igazán karakán csajszi :-), határozott, erős jellem, aki a végletekig kiáll a családja mellett. *spoiler* (Egyedül az zavart, mikor otthagyta Jean-Baptiste-ot és Oscart Svédországban, s oly sok idő és rábeszélés kellett neki ahhoz, hogy végre visszamenjen.)*spoiler vége*

Ezenkívül rettentően vonzó volt számomra a férj, Jean-Baptiste, a férfi "akinek keze volt az egyetlen meleget sugárzó pont az életemben."

Rajtuk kívül Fouché és Talleyrand a két kedvencem. Olyanok voltak, mint két sakkjátékos, akik már előre tudták ki, mikor, mit fog cselekedni, s ezzel arányosan egyengették a saját útjukat. Élveztem, mikor elejtettek néhány kétes értelmű szót, mondatot, s aztán azon törhettem a fejem, vajon megint mire készülnek.

A történet meglehetősen hosszú időszakot ölel fel, mégsem éreztem azt egy pillanatra sem, hogy túlontúl hosszadalmas volna. Akár valamilyen magánéleti, akár politikai esemény volt épp terítéken, mindig fenntartotta az érdeklődésem.

Ezenkívül nagyon tetszett, hogy a történet naplóformában íródott.

Azt hiszem az előzőek alapján mindenki számára kiderült, mennyire IMÁDTAM ezt a könyvet. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább kukkantson bele, aki egy kicsit is szereti az ilyen témájú regényeket!

Értékelés: 5* pont (Mert amikor becsuktam az utolsó oldalon, legszívesebben újra kezdtem volna elölről.)

Egyéb borítók:

Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Vannak olyan pillanatok az ember életében, mikor egy könyv olvasása közben azt kívánja bárcsak más korban született volna. Egy olyan korban, mikor a nők hatalmas, csipkével megrakott szoknyákat hordtak, a férfiak tudták hogyan kell udvarolni, a királyi udvarban rendszeresen bálokat tartottak. Ez a könyv ezeket a vágyaimat hozta felszínre, s azóta sem tudok szabadulni tőlük. Elképzeltem, ahogy egy hatalmas lila ruhában részt veszek egy bálon, ahol a férfiak sorban állnak, hogy táncolhassanak velem, és az égvilágon semmi mással nem kell foglalkoznom, mint a legújabb szaftos pletykák továbbadásával.:)

Na jó, akkor most csöppenjünk vissza a valóságba!

A másik Boleyn lány a VIII. Henrik korabeli időkben játszódik, azon belül is mikor legfőképp a Boleyn lányok szerepeltek Henrik étlapján. Azt ugyebár tudjuk, élete során 6 feleséget fogyasztott el- különböző formában-, de mind közül a legismertebb Boleyn Anna volt. A történetet a húga, Mary szemszögéből követhetjük végig (aki nem mellesleg Henrik korábbi szeretője), s ezáltal a regény középpontjába egyértelműen a három Boleyn kerül. Mary, Anna és a bátyjuk, George a család utasítására mindent megtesznek azért, hogy minél közelebb kerüljenek először a király ágyához, majd a trónhoz.

Azt nyugodtan kijelenthetjük, hármuk közül a legügyesebb Anna, aki testvéreivel ellentétben könnyen lemond bármiféle valódi érzelemről a korona érdekében. George és Mary már kevésbé "erősek", de végül egyedül Mary az, aki a szerelmet meri választani, szembeszegülve ezzel a családjával.

Ebben a könyvben egyszerűen minden tetszett: a karakterek kialakítása (bármennyire is függ össze a valósággal), a történet, a királyi udvar részletessége, az udvari pletyka, ami legalább olyan gyors, mint manapság (lenyűgözően hatékonyak voltak, nem?). Kifejezetten tetszett a két Boleyn lány éles ellentéte, s a köztük hidat képző George. Annának az éles esze, a makacssága és a kegyetlensége, Mary-nek pedig a hatalmas szíve az, ami ütős karakterekké teszi őket.
Köszönhetően annak, hogy elég zömök a könyv, pár napig teljes Tudor bódultságban éltem. Isteni volt!

+infó: az írónő honlapja, ahol a Tudor kori történeteken kívül egyéb történelmi témájú könyvei is megtalálhatók

+természetesen, mint minden népszerű könyvet, ezt is megfilmesítették, Natalie Portman, Scarlett Johansson és Eric Bana főszereplésével

Pont: 5*