Sara Gruen: Vizet az elefántnak

„-Bármiféle munkát elvégzek. De ha lehetséges állatokkal dolgoznék.

-Állatokkal – mondja Al. – Hallottad ezt, August? A legényke állatokkal akar dolgozni. Gondolom vizet szeretne hordani az elefántoknak.”

Az öregek otthonában élő 93 éves Jacob Jankowski egy morcos, de nagyon is szórakoztató öreg úr. A felesége pár évvel ezelőtt meghalt, a gyerekeinek pedig már saját élete van, ezért a napjai magánnyal, és egyedülléttel telnek. Nem maradt semmije, csak az emlékei. Mikor egy nap megérkezik a cirkusz a városba, az otthon lakói izgatott, csicsergő gyerekekké változnak, Jacob előtt pedig újra megelevenedik a múlt.

A fiatal Jacob, egy rettenetes tragédia hatására otthagyja az állatorvosi egyetemet, és egy véletlen folytán elszegődik a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszába. A cirkusz állatorvosa lesz, otthonra és szerelemre talál az itt dolgozó emberek közt.

A cirkuszi lét azonban kemény dió mindenki számára. A 30-as évek Amerikájában, miközben folyamatosan szedi áldozatait a gazdasági világválság, az előadások jelentik az embereknek egyetlen szórakozást. De egy pillanatra sem feledhetjük, hogy ez a világ mennyire kegyetlen. Nem számít, milyen édesek az ölelésre váró kismajmok, vagy a folyton mosolygó Rosie, az elefánt, az egész csak egy illúzió. A színfalak mögött ugyanis kegyetlenség uralkodik, a munkások szörnyű körülmények közt tengődnek, s ha Al bácsi, az igazgató nem tud eleget fizetni a hónap végén, gyakran oldja meg úgy a problémát, hogy kihajigálja az embereket a vonatból. Többnyire egy szakadék fölött, hogy később senki ne panaszkodhasson.

És mégis, mindezek ellenére számomra nagyon vonzó volt ez a világ, a cirkuszi miliő. Olvasás közben végig azon imádkoztam, bár valami csoda folytán soha ne érne véget. Annyira megszerettem Jacobot, Rosie-t, Bobót, a kismajmot, Tevét és Waltert.

Igazi léleksimogató könyv ez, amit az ember úgy olvas végig, hogy egy hatalmas vigyor terül el az arcán, akárhányszor kinyitja, olykor azonban ezt a nagy boldogságot szívfacsaró jelenetek szakították meg, melyeknél bizony elgurult pár könnycsepp. Úgy éreztem magam, mintha én is a könyvben élnék, estéről estére részt vennék az előadásokon, majd végignézném, ahogy a Repülő Ügyosztály sátrat bont, felpakol a vonatra, és célba veszi a következő várost.

És persze el ne felejtsem Jacob-ot. Az a fajta főszereplő ő, akit mind fiatal, ártatlan, jószívű férfiként, mind idős, zsörtölődő bácsiként csak imádni lehet. Talán az idősebb kiadást egy kicsit még jobban is szerettem, a cinizmusa és a humora telitalálat volt.

Alapjában véve nem nevezném a regényt állatos könyvnek, mert az igazi hangsúlyt Jacob, Marlena és a cirkuszi dolgozók napjai, problémái jelentették, mégis, a kis kedvencek –vagy éppen vérengző vadmacskák- a saját egyéniségükkel rengeteget adtak hozzá a történethez, s elérték, hogy ez a csodálatos könyv még inkább a szívemhez nőjön. 5* pont. Feltétlenül olvassátok el, megéri!

Ezen felül hadd méltassam még pluszban a könyv formáját is. Nagyon tetszett, ahogy minden olyan fejezet, mely a fiatal Jacob-ról szól, egy-egy korabeli cirkuszi fotóval van illusztrálva.

Biztosan keresni fogom a továbbiakban is Gruen könyveit, az eddig megjelent 4 regényében kivétel nélkül fontos szerepet játszanak az állatok.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

"-Szeretem, Scarlett, mert annyira olyan, mint én. Árulók vagyunk, kicsikém, önzőek, számítók. Fütyülünk rá, ha az egész világ felfordul is, csak nekünk legyen jó dolgunk."


Nem tudom, mégis milyen okból, de egészen nem sokkal ezelőttig azzal a téveszmével éltem, hogy az Elfújta a szél egy nyálas, romantikus giccs. Még csak meg sem tudom mondani, mégis miért gondoltam ekkora hülyeséget erről a fantasztikus könyvről. Van benne romantika, de szerintem pont a megfelelő mértékben, s egy cseppet sem éreztem giccsnek. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy ilyen sokoldalú, és nagyon részletes leírást kapok a történelem ezen szeletkéjéről.

1860-as években Amerikában az északi és a déli államok közt parázshelyzet van kialakulóban, a rabszolgatartás kérdése egyre több vitát vált ki. A georgai Tarán élő 15 éves Scarlett O’Hara azonban ebből semmit sem hajlandó észrevenni. Helyette élvezi a fiatalságát, zöld ruhájában billeg az udvarlói előtt, s a szomszéd földtulajdonos fiába, Ashley-be szerelmes.

Mikor azonban kitör a háború, a férfiak elmennek harcolni, az emberek elszegényednek, Scarlett is kénytelen tudomásul venni, hogy nincs más választása, mint a helytállás. Meg kell acéloznia magát, a családja élére állni, és mindent elkövetnie a túlélésért. Az évek során valójában csak két emberre számíthat igazán: Melanie-re, Ashley feleségére, aki teljes mellszélességgel kiáll Scarlett mellett, bármi történjék, ill. Rhett Butlerre.

Az olvasó két dolog miatt érezheti magát mámorosnak a regény közben: az egyik a hangulatteremtés, a másik pedig a szerelmi szál.

Mitchell olyan részletességgel ír a korszakról, a háború eseményeiről, a gyönyörű georgiai tájról, Tara vörös földjéről, az ültetvényekről, hogy mi is könnyen úgy érezhetjük, mintha végig ott lennénk Scarlettel sarkában.

Scarlett és Rhett kapcsolata pedig, a majd tíz éven át tartó macska-egér játék, az állandó szócsaták, szenvedélyes vallomások, majd jéghideg gyűlölet egyvelege. Mivel Scarlett annyi éven át ámította magát az Ashley iránti szerelmével, Rhett pedig túl büszke volt ahhoz, hogy kiadja magát, végül sikerült mindent tönkretenniük, együttes erőkkel. Ennek köszönhetően a történet vége nyitott marad, bár egy szemernyi kétségem sem adódott a jövőt illetően.

Aki viszont a legtöbb vívódást váltotta ki bennem, az maga Scarlett. Az esetek többségében imádtam. Az akaratosságát, az önfejűségét, a céltudatosságát. Olykor azonban mindez átcsapott a mérhetetlen gonoszságba és önzőségbe, amitől viszont a hideg a futkosott a hátamon. Képes volt dacból férjhez menni, csakhogy borsot törjön Ashley orra alá, és évekig szívből gyűlölte Melanie-t, mikor az mindenét feláldozta volna Scarlett barátságáért.

Egy szó, mint száz, ez egy remekbe szabott történet. Az emberi viselkedés teljes palettáját felvonultatta, szerelmet, küzdelmet, barátságot, önzést. Hatalmas élmény volt az biztos, s a teljes imádatomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a több mint 1000 oldalt alig egy hét alatt behabzsoltam, pedig köztudottan a lassú olvasók közé tartozom. De egyszerűen képtelenség volt letenni. 5* pont.

Ui.: tegye fel a kezét, aki képes volt ellenállni, és nem szeretett bele Rhett Butlerbe! Ugye, hogy lehetetlen?!

Mitchell a regényt közel 10 évig írta, azonban a rajongók nagy bánatára nem jelent meg folytatás. Viszont több író gondolta úgy, hogy tollat ragad, s majd ő a kezébe veszi az irányítást. Volt, aki Rhett szemszögéből mesélte el az eseményeket, s volt olyan is, aki a konkrét folytatást vetette papírra, Rhett Butler ill. Scarlett címmel. Ezenkívül -ahogy azt Lobotól megtudtam- születtek nem hivatalos folytatások is, melyeket méghozzá magyar (férfi!) szerző írt. Íme az eredmény.

Jennifer Donnelly: Téli rózsa

A trilógia második része ott folytatódik, ahol az első kötet, A tearózsa abbamaradt, az első részből megismert szereplők lépnek színre most is, újak társaságában.
A tearózsa főszereplője, Fiona (és a férje, Joe) mellékszereplőként jelennek meg, helyette a figyelem testvérére, a rossz útra tért Charlie-ra irányul, aki a szüleik halála óta Sid Melone néven fut, s a kelet-londoni alvilágot viszi a hátán.
És akárcsak az első részben, itt is kapunk egy erős, határozott, nagyon okos főszereplőnőt, Indiát, egy gazdag családból származó orvost, aki London legszegényebb negyedében, Whitechapelben praktizál, s az akkori helyzetet figyelembe véve, nőként igencsak meggyűlik a baja a társadalmi élőítéletekkel.
Mint ahogyan az már lenni szokott a szerelmes történetekben, a rosszfiú és a jó kislány egymásba szeretnek, de persze az élet sosem ilyen egyszerű. Az egész világmindenség összeesküdik ellenük, hogy még csak véletlenül se lehessenek egymáséi, s hosszú és fájdalmas küzdelmek árán találják csak meg az igazi boldogságot. A történetről azt hiszem, ha csak ennyit mondok, az is bőven elég, mert nagy vonalakban jól összefoglalja a lényeget.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy Donnelly semmi olyan ötlettel nem áll elő, amiről az irodalom során más még ne írtak volna. Szerelem, küzdelem, bosszú, happy end, stb… Ennek ellenére mégis olvassuk, méghozzá nagyon szívesen. Hogy mi a titka? Talán a szerethető szereplők, akikkel mi együtt is izgulunk végig minden egyes megpróbáltatást. Vagy inkább az atmoszféra, amit az író megteremt. Olvasás közben visszacsöppenünk a száz évvel ezelőtti Londonba, a város minden egyes négyzetcentije megelevenedik előttünk. A tea édes illata, a fojtogató nyomor, és persze a remény, ami egy szerelmes történetből semmiképpen sem hiányozhat. És nem utolsó sorban, az olyan romantikus lelkűeknek, mint amilyen én vagyok (amit egyébként bőszen tagadok, ha valaki közvetlenül megkérdezi:)), néha szüksége van egy-egy ilyen történetre.

A könyvvel, vagy inkább az írónő stílusával kapcsolatban viszont muszáj egy negatívumot is megjegyeznem: bizonyos fejezetek vagy események felett – amelyek szerintem igenis fontosak lettek volna- Donnelly nagyon gyorsan átsiklott. Összecsapta, mintha nem akart volna vesződni velük. De mivel a történetből nem lehetett kihagyni őket, ezért csak említést tett, és már rohant is tovább. Szerencsére a fő eseményláncolatot ez nem törte meg, így azt azért nem mondanám, hogy ez annyit rontott a minőségen, hogy elvegye a kedvem az olvasástól. (Azt egyébként sem könnyű elérni!!)
4,5 pont

A trilógia harmadik része pedig, ha minden igaz valamikor 2011-ben fog megjelenni az USA-ban, de sajna pontos infókat nem találtam róla. És ha a szimatom nem csal, a legkisebb testvér, Seamie kalandjait olvashatjuk majd.

Kate Furnivall: A vörös sál

Szófia és Anna legjobb barátnők, egy észak-oroszországi munkatáborban raboskodnak és dolgoznak éjt nappallá téve kegyetlen körülmények között. Az embertelen tajgai hideg és a kevés étel mindenkit alultáplálttá és idővel beteggé tesz. 5 év fogság után Anna egészsége súlyosan leromlik, s valószínűleg a következő telet már nem élné túl, ezért Szófia elmenekül a táborból, hogy felkeresse Anna gyerekkori szerelmét, Vaszilijt és a segítségét kérje…

Miután Szófia megszökik a munkatáborból, mindkét nő életét figyelemmel kísérhetjük: míg Szófia mindent megtesz, hogy segítsen Annán, addig Annát csak az emlékei és a Szófiának tett ígérete tartják életben. A két barátnő szöges ellentétei egymásnak: Szófia fizikailag erős, de kiábrándult a nyomorúságos valóságból, Anna viszont napról napra egyre gyengébb, mégis képes pozitívan szemlélni a dolgokat.

A regényben a kommunista Oroszország annak minden nyomorával megelevenedik előttünk: az emberek éheznek, általános elégedetlenség van mindenütt, azok pedig, akik nem hű kommunistaként viselkednek, könnyen munkatáborban találhatják magukat valahol Szibéria közepén. S annak ellenére, hogy olvasás közben ez a sok szörnyűség eléggé rám telepedett, mégis végig ott pislákolt a remény a szereplők minden tettében, amely végül engem is magával rántott.


Összességében csak azt tudom mondani, hogy nagyon tetszett a könyv. Izgalmas, fordulatos, érzelmekben gazdag történet, bár Furnivall-tól nem is vártam mást Az orosz szerető után (amit egyébként imádok!); nekem kifejezetten tetszik az írónő stílusa. 5 pont

Az írónő honlapját itt találhatjátok.
A könyv brit és amerikai borítói nagyon jól sikerültek, bár nekem a magyar is rettentően tetszik.

Jennifer Donnelly: A tearózsa

Az 1880-as évek végén járunk, Londonban. Az emberek keményen dolgoznak a gyárakban, a megélhetésükért küzdenek nap mint nap, szakszervezetekbe tömörülnek a jobb bánásmód érdekében. A könyv elején megteremtődik egyfajta különös, sötét atmoszféra. Szinte kézzel foghatóvá válik a századfordulós Anglia, a ködös sikátorokkal, áporodott szagú levegővel, a gyárakból kiszűrődő tea illatával. A kis utcák sötétedés után azonban nem biztonságosak.  Valaki nőket gyilkol, felvágja a hasukat, majd a torkukat, pusztán szórakozásból. Vagy talán valami más oka van rá?

A regény első és második része eléggé elüt egymástól. Míg az első rész olvasása közben szinte éreztem, ahogy rám telepedett a rosszkedv, a sötét, ködös, veszéllyel teli hangulat, addig a második részben mintha kisütött volna a Nap. Donnelly egyrészről nagyon jól érzékeltette a nyomort és a szegénységet, másrészről viszont megmutatta azt is, ahogy a mai USA alapjait megteremtették.

A történet több szereplőt is felvonultat, de közülük is kiemelkedik Fiona Finnegan. A 17 éves lány szülei tragédiája után kénytelen egyedül boldogulni az életben, de még a legszörnyűbb események után is talpra áll. Az ő karaktere nagyon tetszett. Határozott, okos, ha kell oda csap, s ráadásul az évek múlásával ezek a tulajdonságai erősödnek. Végignézhetjük, ahogy a fiatal lány felnő, s nagyon is megállja a helyét, és karriert csinál egy olyan világban, ahol a nők legfőbb törekvése, hogy gazdag férjet találjanak maguknak.

A regényben- természetesen- fontos szerephez jut a szerelem is. Fiona, mióta csak az eszét tudja, Joe-ba, a zöldségárusba szerelmes, akitől mégis elszakad egy buta "baleset" következtében.

A történet végén (mint ahogy általában lenni szokott) fény derül az igazságra, és egy olyan titok is napvilágra kerül, ami megalapozza a trilógia következő kötetének eseményeit.
Hogy őszinte legyek, a könyv első negyede nem igazán tetszett. Kicsit olyan volt, mintha a világ összes szörnyűségét bele akarta volna zsúfolni az írónő. A hangulat rideg, szürke, egykedvű volt, s folyamatosan elvesztettem az érdeklődésem. Azonban, mikor Fiona és az öccse új életet kezd, nemcsak az alaphangulat változott meg, de a cselekmény is hirtelen felgyorsult, s azon kaptam magam, hogy már nem akarom letenni a könyvet.
Összességében azt mondhatom, hogy aki egy kalandos, (részben) romantikus könyvre vágyik, az próbálja ki. Szerintem nem fog csalódni.

Értékelés: 4,5 pont

Az írónő honlapja pedig itt található.

ui.: egy valami nagyon zavart olvasás közben:a könyv tömve volt nyomtatási hibákkal és a fordítás sem volt helyenként épp tökéletes