Cassandra Clare: The Clockwork Angel

"Sometimes, when I have to do something I don't want to do, I pretend I'm a character from a book. It's easier to know what they would do."

Az Üvegváros után akárcsak Nancy, én is nagyon vártam már ezt a könyvet. A Mortal Instruments trilógiát nagyon-nagyon imádtam, úgyhogy képzelhetitek micsoda öröm volt, mikor kiderült, hogy tovább élvezhetjük az Árnyvadászok történeteit- melyek a viktoriánus Angliában játszódnak.

A 16 éves Tessa Gray Angliába jön bátyja után, miután meghal a nagynénjük, s a lány árvává válik. Mikor azonban Southamptonba érkezik nem a bátyja vár rá a kikötőben. Két nő, akik a Sötét Nővéreknek nevezik magukat, elfogják Tessát, s kényszerítik eddig alvó természetfeletti képességeinek használatára. Tessa ugyanis alakváltó, bárki alakját képes magára ölteni, amennyiben megérinti az illető egy személyes tárgyát. Több hét fogság után egy nap váratlanul betoppan egy idegen, Will, akiről kiderül, hogy Árnyvadász és kiszabadítja a lányt, majd magával viszi a londoni Intézetbe (ami legalább annyira vonzó hely volt számomra, mint a new york-i). Itt Tessa megismerkedik a helyi Árnyvadászokkal, ill. azzal a kis „családdal”, akik a londoni Intézetet vezetik. Együttes erőkkel kezdik keresni Tessa bátyját és közben próbálnak rájönni, ki lehet az a Mester, aki mindenáron meg akarja kaparintani magának a lányt. A Mester ráadásul el akarja pusztítani az Árnyvadászokat, méghozzá többek között démoni erő felhasználásával. A kérdés már csak az, hogy sikerül-e neki a terv? És vajon Tessa megtalálja a bátyját?

A történet szerintem nagyon izgalmasra sikeredett, noha olyasfajta váratlan események itt nem voltak, mint a Halál Ereklyéiben. Az Árnyvadászokon kívül találkozhatunk vámpírokkal, warlockokkal, démonokkal, ahogy azt már megszokhattuk, és természetesen akcióban és humorban sem volt hiány. A szereplők pedig egyszerűen imádnivalók. Ha nagyon bele akarnék kötni Clare-be, mondhatnám, hogy egyes karakterek között feltűnő hasonlóságok voltak, például Jace és Will egyaránt dögös, gunyoros és nagyon okos srácok. Mégis, nem hiszem, hogy erre bármi szükség lenne. Tessa, Will, Jem és a többiek igazán a szívemhez nőttek a történet során, s ezek után lényegtelennek tűnik bármiféle összehasonlítással bajlódni.

Az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a vége. Noha a fő eseményekre megkaptuk a válaszokat, mégis jó pár kérdés nyitva maradt, és legszívesebben azonnal a kezembe kaptam volna a következő kötetet, csakhogy ez jövő őszig nem lehetséges. Néha a hócipőm tele a sorozatokkal. Persze annyira azért mégsem, hogy ne olvassam őket; 5 pont.

Ui.: azoknak, akik hozzám hasonlóan imádták Brooklyn fő warlockját, Magnus Bane-t, az Infernal Devices első része is remek meglepetést fog okozni.

Uui.: a képeket Cassandra Clare weboldaláról csentem, ahol ti is megnézhetitek a szereplőkről készült képeket, és posztereket.

Uuui.: a regény telis tele van irodalmi utalásokkal, ráadásul minden fejezet egy viktoriánus korabeli verssel vagy idézettel kezdődik. Hatalmas vállon veregetést érdemel érte az írónő.

Maggie Stiefvater: Linger

"One thousand ways to say good-bye
One thousand ways to cry
One thousand ways to hang your hat before you
go outside
I say good-bye good-bye good-bye
I shout it out so loud
‘Cause the next time that I find my voice I might
not remember how."


Most, hogy Sam újra fiú és Grace még mindig lány, úgy tűnhet a két fiatal megkapta a jól megérdemelt happy end-jét. A falkához azonban új farkasok csatlakoztak, akikkel Sam-nek kell foglalkoznia, Grace szülei pedig életükben először szülőkként akarnak viselkedni, s megtiltják a lánynak, hogy Sam-mel lehessen. Mindezek mellett pedig Grace megbetegszik, s nagyon is ijesztő tüneteket produkál…


Miután tavaly olvastam a Wolves of Mercy Falls trilógia első részét, a Shivert, alig vártam, hogy végre a második kötetre rátehessem a kezem. Stiefvater olyan csodákat művel a szavakkal, gondolatfoszlányokkal, dalszövegekkel, hogy soha többé nem akarok Mercy Falls-ból szabadulni. Viszont ez szerintem tipikusan az a fajta könyv, amit az olvasók vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Vagy elkapod az atmoszférát, a búskomor hangulatot, és teljesen beleszerelmesedsz a regénybe (és Sam-be:)), vagy unalmas, eseménytelen tinisztorinak fogod gondolni.

Ha visszagondolok, és megpróbálom felidézni, miről is szólt valójában a Linger, őszintén szólva, nehéz megmondani. Mert persze történtek dolgok, az élet hömpölygött a maga lassú, nyugis tempójában, de valódi izgalomban, eseményben csak a legvégén lehetett részem. És mégis, hozzáragadtam a lapokhoz. Elnyelt ez a hatalmas hangulatbuborék, amitől az utolsó oldalakig képtelen voltam szabadulni.
A hangulat egy kicsit megváltozott a Shiver atmoszférájához képest. Az utóbbi keserédes, fájdalommal, lemondással átitatott történet, míg a Lingerben végig érzékelni lehetett valamiféle rejtett feszültséget a sokkal harmonikusabb alaphangulat mellett, ami csak lassan bontakozott ki. S a vége… egy kicsit összetörte a szívemet.

A történeten kívül nagyon fontos eleme a könyvnek a karakterek közti különbségek érzékeltetése. Az új fiú, Cole és Sam közti különbségek, ill. a Sam-Grace és a Cole-Isabel páros különbségei csúcsosodnak ki igazán. Az előbbi nyugis, szerelmes, jól összeszokott kettőst alkot, míg az utóbbi inkább impulzív, lelkileg sérült páros. S mindezt az teszi a legizgalmasabbá, hogy mind a négy szereplő narrál, s ezáltal tökéletesen belelátunk a fejükbe. Hogy stílszerű legyek, a legjobban így lehetne őket jellemezni:szerintem Sam és Grace EZ a dal, Cole és Isabel pedig EZ. Még így, olvasás nélkül is érzékelhető a különbség.

Összességében pedig csak magamat tudom ismételni: a Linger egy nagyon jó könyv, ami a hangulatával, az izgalmas narrációjával, a részletes leírásokkal, és a végső izgalmakkal rabul ejt. Érdemes elolvasni, 5 pont.

Mivel a történetben nagy hangsúlyt kap a zene, természetes, hogy maga Stiefvater is készített hozzá egy playlistet. ITT megtalálhatjátok.
Ez ITT  a könyv videója, ez pedig trilógia szerzői polca a molyon.

Ezenkívül jó hír azoknak, akik magyarul szeretnék olvasni a regényt, hogy a Könyvmolyképzőnél már elő lehet rendelni.
A harmadik rész pedig, Forever címmel jövő nyáron fog megjelenni. (én meg addig is tűkön ülök:))

Philip Pullman: A titokzatos kés

-És, Will- tette hozzá-, nem árullak el senkinek. Ígérem.

-Jó.
-Pedig egyszer megtettem. Elárultam valakit. Az volt a legrosszabb dolog, amit életemben elkövettem. Igazában azt hittem az életét mentem meg, és közben a lehető legveszedelmesebb helyre vittem. Rémesen meggyűlöltem magamat az ostobaságomért. Úgyhogy nagyon-nagyon igyekszem, nehogy véletlenül téged is eláruljalak.

Vigyázat, aki nem olvasta az Északi fényt, könnyen spoilerekbe ütközhet, bár próbálok csak annyit írni a cselekményről, amennyi szükséges.


Nos tehát, a történet ott folytatódik, ahol az Északi fény abbamaradt. Miután Lyra és Pan, követve Lord Asrielt, átjutnak egy másik világba, izgalmasabbnál izgalmasabb, s igencsak erőt próbáló kalandokkal kell szembenézniük. Aggodalomra persze semmi ok! Hisz ismerjük Lyrát. Mégis ki más lenne alkalmasabb egy ilyen veszélyes küldetés végrehajtására, mint ő.
A hosszú utat, ami előtte áll azonban nem egyedül kell megtennie. Új segítője akad, Will személyében, akiben méltó társra lel, s aki ha lehet, még olykor bátrabban és vakmerőbben viselkedik mint a lány.
Will, aki a mi világunkban él (vagy legalábbis a miénkhez nagyon hasonlóban), talál egy ajtót. Persze nem akármilyen ajtó az. Ez az ajtó egy másik világba vezet, ahová Will kénytelen átlépni, s ahol először egy teremtett lelket sem talál, kivéve Lyrát és Pantalaimont.
Miután a két gyerek barátságot köt, kezdetét veszik a kalandok. Míg Lyra és Will a mi világunkban együtt próbálnak rájönni a Por valódi mivoltára és megtalálni Will eltűnt apját, aki maga is a Por után kutatott, addig Serafina Pekkala és boszorkánynemzetsége Lee Scorsby segítségével egy halottnak hitt tudós után kutatnak és próbálnak rátalálni magára Lyrára is. A kislány ugyanis fontos szerepet tölthet be a háborúban, ami az egyház ellen készülődik, s ez a szerep talán jóval nagyobb, mint amire bárki is valaha gondolt.
Mindeközben pedig a háttérben Lord Asriel hadsereget toboroz, s egyre több világból gyűjt maga köré követőket, akik a végső céljának elérésében nélkülözhetetlenné válnak.


Az biztos, hogy ebben a kötetben izgalmakban egy percre sem volt hiány. A különböző világok közti kalandok, a titokzatos kés megszerzése, az aletiométer visszaszerzése közben végig a penge élén táncoltak a szereplők. Az események során egy lélegzetvételnyi nyugi sem volt. Titkokra derült fény, majd újabb kérdésekre vetültek fel, én meg csak kapkodtam a fejem jobbra-balra.
A könyv végeztével- mikor is a feszültséghányadosom a tetőfokára hágott- kellett ráeszmélnem, hogy a könyvtár csak augusztusban nyit ki újra, s nem tudok nekiállni a befejező résznek, úgyhogy addig itt rágom a körmöm, és azon cidrizek, vajon mi fog történni még ezek után, s egyáltalán hogyan fog zárulni ez a kaland? Mert ez bizony kaland volt a javából, s nemcsak a szereplőknek, nekem is.:)

Az értékelés pedig nem okozott sok fejtörést, 5 pont.



Ui.: egyébként a könyvek különlegessége- s nekem személyes kedvencem-, hogy minden egyes fejezetnek külön címe van, ráadásul az új kiadásban (2007-es) találhatunk egy kis rajzot is a cím mellett, amely valamilyen módon utal a tartalomra.

Libba Bray: A Great and Terrible Beauty (Rettentő gyönyörűség)

Felicity regards Miss Moore coolly. "How did you come to know so much about goddesses and such, Miss Moore?"Miss Moore leans her face in toward Felicity's till they're separated by only a breath or two. I think Felicity is really going to be raked over the coals for being so cheeky. Miss Moore speaks slowly, deliberately. "I know because I read". She pulls back and stands, hands on hips, offering us a challenge. "May I suggest that you all read? And often. Believe me, it's nice to have something to talk about other than the weather and the Queen's health. Your mind is not a cage. It's a garden. And it requires cultivating.

Az Indiában élő 16 éves Gemma Doyle minden vágya, hogy Angliába járhasson iskolába, ahogy azt minden korabeli fiatal lány teszi. A lány állandó harcban áll anyjával emiatt, aki fiatal korára hivatkozva, nem engedi érvényesíteni akaratát. Egy veszekedést követő azonban Gemma anyja meghal, s ő akaratán kívül- látomás formájában- végignézi azt.

Ezek után Gemma mégiscsak Angliába kerül, mégpedig egy nagyon jó hírű bentlakásos iskolába, ahol elkerülhetetlenül belegabalyodik a gazdag, csodaszép és mérhetetlenül alattomos lányok intrikáiba. Ez azonban semmi ahhoz a megmagyarázhatatlan jelenséghez képest, ami Gemmát rettegésben tartja,s kétségtelenül anyja halálával is összefüggésben áll.

Az iskolába járó lányok közt Gemma egyértelműen kilóg a sorból. Míg a többi lány másra sem gondol, minthogy hogyan fogjon férjet magának, és olyan képességekre és tudásra tegyen szert, mellyel tökéletes benyomást tehet a társadalmi eseményeken az ő kiváló- és természetesen befolyásos- férje oldalán, addig Gemma lelkét jóval baljósabb és veszélyesebb problémák nyomják. Az anyja megmagyarázhatatlan halála, bűntudat és magány, a víziók, melyek olyan helyekre röpítik, melyeket talán nem is szabadna látogatnia.

Miután Gemma pár osztálytársával összebarátkozik, a lányoknak olyan kalandokban lesz részük, amit mások még csak nem is sejtenek. Olyan helyekre merészkednek, ahová nem szabadna, s nem várt veszélyek leselkednek rájuk. Bizony, Gemma számára igencsak gyötrő titkokra derül fény, amelyekkel nehezen képes megbírkózni.

Az eseményeket áthatja a misztikum, a rejtély és nem kevés izgalom, a viktoriánus korabeli hangulat és nyelvezet pedig igazi XIX. század beli atmoszférát teremt. S habár a történet vége keserédes utóízt hagyott maga után, jó pár kérdés nyitva maradt, mely egyértelműen arra ösztönöz, hogy belevágjak a folytatásába.

Összességében csak annyit tudok mondani, hogy a Rettentő gyönyörűség az ifjúsági irodalom hatalmas tengerében igazi ínyenc falat. S ami engem a leginkább lenyűgözött Libba Bray írásában- a megkapó történeten és az izgalmas szereplőgárdán túl- az a cselekmény tempója. A történet remek ütemben halad; egy percre sem ragad le fölöslegesen egy-egy jelenetnél, zajlanak az események, és közben azt sem éreztem, hogy rohannánk, vagy elsiklanánk valami fontos fölött. Nekem ez nagyon bejött. 4,5 pont.

A linkekre kattintva találhattok pár érdekességet:

a könyv promo videója

 Libba Bray (nagyon ötletes) weboldala
a trilógia oldala
a Spence Akadémia térképe

Philip Pullman: Északi fény

Igaz pár évvel ezelőtt láttam a könyvből készült filmet (Az arany iránytű), de sok mindenre nem emlékeztem belőle. Egyáltalán nem győzött meg arról, hogy nekem ezt feltétlenül meg kellett néznem. Már akkor is azon kattogtam, hogy inkább a könyvet kellett volna elolvasnom, mert a film nekem valahogy hiányosnak tűnt. (bár az is igaz, hogy szerintem nagyon sok könyvadaptációnál ez a helyzet, de ennél még jobban zavart, mint máshol.)

És igazam is lett, mert a könyv tényleg milliószor jobban bejött, mint a film.

Már rögtön az első oldalakon egy nagyon összetett, érdekes világba csöppenünk. Egy olyan világba, ahol az embereknek születésük pillanatától fogva van egy daimónjuk, egy kis állat, aki szoros összeköttetésben áll a „gazdájával”. A legjobb a barátja, legfőbb bizalmasa,a lelke egy darabja. A daimónt nem lehet elválasztani az emberétől, mert az olyan, mintha a lelkét vennék el tőle.

Ebben a világban harcos jegesmedvék, boszorkányok élnek, és tatárok tartják rettegésben az embereket.

A történetben többször is szó esik a Porról, amelyről senki nem tudja pontosan micsoda, de az biztos, hogy összefüggésben áll a daimónokkal. A Magisztérium kutatócsoportokat küld északra, akik próbálják kitalálni, vajon mi is pontosan ez a fura, újszerű jelenség. S vajon sikerül erre bárkinek rájönni?

Mikor azonban Anglia szerte eltünedeznek a gyerekek, s az a hír járja, hogy mindehhez a Pornak van köze, egy népcsoport, a gyiptusok gyermekeik keresésére indulnak az Északi Sark felé. Ebben a keresésben vesz részt történetünk főszereplője, Lyra is, akinek kis barátját, Rogert is magukkal vitték az Átkosok (így nevezik a gyerekrablókat).

Lyra, aki árvaként nevelkedik Oxford egyik legpatinásabb kollégiumában, égetően rossz, eleven kislány. Egyetlen rokona nagybátyja, Lord Asriel, akinek nagy szerepe van a Por kutatásában.

Lyra kivételesen eszes korához képest. Meg van még benne a gyermeki báj, a végtelen optimizmus és persze jó adag csintalanság is- ami számomra nagyon is szerethetővé teszi-, s mindez éles elmével párosul.

Lyra és daimónja, Pantalaimon rengeteg kalandban vesz részt, veszélyes helyzetekbe csöppennek útjuk során, és igaz barátra tesznek szert egy harcos medve, Iorek Byrnison személyébe.

Útjában másik "segítője" pedig az arany iránytű, melyet csak a kislány tud értelmezni, s a múlttal, a jelennel és a jövővel kapcsolatos kérdéseire adja meg a választ.

Egészében nézve nagyon tetszett a történet, viszont a pontozással bajban vagyok (elég gyakran előfordul), mert az elején úgy éreztem, egy kicsit nehezen indultak be az események, viszont a könyv második fele olyan izgalmakat tartogatott, melyek kárpótoltak mindenért, 4,5 pont. Ráadásul Pullman nagyon ügyesen nyitva hagyta a történetet, kényszerítve az olvasót arra, hogy feltétlenül el akarja olvasni a következő részt.

Végezetül a film hivatalos plakátja, és különböző kiadások borítói. És ha már a filmnél tartunk, így utólag már nem csak a történet hiányosságai, de a színészek (Nicole Kidman, mint Mrs. Coulter???) is erős homlokráncolást hagynak maguk után. De hogy valami pozitívumot is említsek, gyönyörűre sikerült a képi világa és a vizuális megjelenítés.

Sarah Dessen: This Lullaby

Először is, mielőtt erről a könyvről írnék bármit is, muszáj elmondanom, mennyire szeretem Sarah Dessen regényeit. Az eddig magyarul megjelent három közül egyértelműen a Tökéletes a legjobb, de a Figyelj rám!-ot is érdemes elolvasni. Ha pár szóban össze kellene foglalnom mit szeretek benne annyira, azt mondanám: tökéletesen eltalálja a tinédzser lét apró-cseprő problémáit, úgy hogy közben nem válik nyálassá vagy cukormázzá. Olyan témákról ír, mely a legtöbb tinit érinti valamilyen úton-módon. Ráadásul a hangnem és a karakterei nagyon közvetlenek és életszerűek. Szerintem bármely korcsoport bátran olvashatja.

Tehát, a This Lullaby: Remy és három legjobb barátnője az egyetem előtti utolsó nyarat lazulással, randizással, kikapcsolódással akarják tölteni. Ez mind szép és jó, csakhogy Remy-nek az anyukája esküvőjét is meg kell szerveznie- aki nem mellesleg ötödször megy férjhez. S ha mindez nem lenne elég, egy csetlő-botló rock zenészt is útjába sodor a szél…

Ami ebben a regényben nekem nagyon érdekes volt, hogy a megszokott tini történetektől eltérően a főszereplő egy „antihős”. Nem egy tipikus királylány. Nagy szája van, érzelmileg mindenkitől távol tartja magát, kemény, megközelíthetetlen, és dohányzik (!). A reményvesztett és zárkózott viselkedésének fő forrása pedig az anyukája, egy kissé infantilis, szétszórt, állandóan a szerelmet kereső író. Remy semmi másra nem vágyik jobban, minthogy elkezdődjön az egyetem és végre elköltözhessen otthonról.
A lány szigorú kritériumok alapján randizik, kizárólag kötöttséget nem kereső srácokkal, majd mikor elérkeznek a kapcsolatukban arra a pontra, ahol a srácok kezdenének érzelmileg elköteleződni, Remy villámsebességgel búcsút int. Egészen addig, mígnem jön Dexter a vicces, esetlen zenész, akinek talán végül sikerül megtörnie a jeget.


A történet egy megszokott, jól ismert sztori. A szerelem ill. a családi és baráti kapcsolatok játszanak főszerepet. Ami igazán jó ebben a könyvben- és szerintem úgy általában a Dessen regényekben- azok a karakterek. A kedvencem egyértelműen Dexter. Nyitott, kedves, jópofa, Remy tökéletes ellentéte. Mindig van egy jól irányzott megjegyzése, és állandóan kihívásokkal bombázza a körülötte élőket, ezzel nagyon jó humorforrást keltve. Az pedig, hogy esetlen és olykor kissé kétbalkezes, csak még valósabbá, szerethetőbbé teszik őt, nem pedig egy tökéletes, kifogástalan ideállá.
Aki eddig még nem olvasott az írónőtől, az feltétlenül vágjon bele, ha pár felszabadult, szórakoztató órára vágyik.
Nekem ez a könyv egyértelműen 5 pontos.



+infó: Dessen a különböző regényeiben gyakran felvonultat egy-egy korábbi könyvéből megismert szereplőt. Itt például Scarlett cameozott az Egy felejthetetlen évből.
Dessen honlapját itt találhatjátok, itt pedig a blogját, amit rendszeresen frissít is.
Ezek pedig a kötet különböző külföldi kiadásai: (nekem a fekete tetszik a legjobban)

Lois Lowry: Az emlékek őre

A 11 éves Jonas és családja egy olyan világban élnek, ahol mindent szigorú szabályokkal tartanak kordában. A születést, a gyerekek számát, a továbbtanulást, az öltözködést, az érzelmeket, stb. Ezeknek a szabályoknak köszönhetően a világ TÖKÉLETES. Vagy talán mégsem?



A főszereplő kisfiú, Jonas, ebben az évben fontos választás előtt áll: ő ugyanis tizenegyes (vagyis 11 éves), s decemberben, mikor belép a tizenkettesek közé, a Tanács dönt afelől, hogy mely foglalkozást kell egész életében művelnie.
Jonast megválasztják az emlékek őrzőjének, s a képzése folyamán egyre többet megtud a régi világról, mikor még volt napsütés és színek, az embereket az érzelmeik irányították, nem pedig szabályok. Nap mint nap szembesül vele, hogy az ő világából kiveszett mindez: az öröm, a fájdalom, a bánat, a szerelem vagy a gyűlölet. Közben pedig rájön arra is, hogy elvették az emberektől az önálló döntés lehetőségét, s ez a kisfiút rettentően felháborítja.
Jonas fiatal kora ellenére nagyon bölcs és következetes, viszont az emlékek, az új tudás, amire szert tesz –és senkivel sem oszthat meg- nagyon magányossá teszik őt. Ezzel együtt ráébresztik arra is, hogy igenis vannak más lehetőségek, élhetnének máshogyan is…


Őszintén szólva nem tetszett a könyv annyira, mint amennyire gondoltam, hogy tetszetni fog. És tudom is, hogy miért volt ez: túl sokat vártam tőle. Beleestem abba a csapdába (már nem először), hogy miután rengeteg jó véleményt hallottam róla, valami észbontóan jó könyvre számítottam. Hát nem az volt, legalábbis nekem nem. Persze azt nem mondom, hogy egyáltalán nem tetszett, de mégsem volt az igazi. Mindazonáltal ez egy érdekes történet, jól van megírva, csak nálam nem ütött akkorát, 4 pont.


+ Mikor megnéztem Lowry honlapját, akkor jöttem rá, hogy egyébként ez az első része egy trilógiának, ki tudja, talán azért még a második résszel is megpróbálkozom.

Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát!

Azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert valami könnyed, laza történetre vágytam. Gondoltam egy ifjúsági regény kellően kikapcsol. Őszintén szólva nem pont azt kaptam, amire számítottam. Igaz, könnyed és humoros történet, de valamiért mégsem tetszett igazán. Ez a képzeletbeli Shakespeare világba csöppenős hókusz-pókusz nem teljesen az én világom. (Állandóan az Enchanted című film jutott eszembe, ami még Patrick Dempsey ellenére sem tetszett:))

A történet röviden arról szól, hogy egy 17 éves lány, Mimi, egy neves színész dinasztia tagja, aki azonban családja felmenőivel ellentétben nem akar színésznő lenni. Előadások előtt pánikrohamok gyötrik, azonban anyja nem akar erről tudomást venni. Csak erőlteti, meg sem hallgatja. Egy varázslat következtében színésztársával, a jóképű, lányok által istenített Troy-jal Veronában, Rómeó és Júlia korában találják magukat, ahonnan egyetlen módon kerülhetnek haza: ha végigélik Rómeó és Júlia történetét...

Meglehet, ha 15-16 évesen olvasom ezt a könyvet, jobban tetszett volna. Elvégre azt kapjuk, amire titkon minden tini (vagy legalábbis a többség) vágyik: hogy R és J ne haljanak meg a történet végén, boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

Az egyetlen, ami miatt nem hagytam félbe a könyvet (pedig az elején nagy volt a kísértés), az a szereplők humora. Mikor már kezdtem volna szenvedni, valaki elsütött egy jó kis poént, én meg olvastam tovább. Ráadásul utólag visszanézve már nem is akarok rosszat mondani róla, mert valahogy a közepétől kezdve csak úgy folytak az események, s végül egy szórakoztató történet sült ki a dologból.

Értékelés: 3,5 pont pont

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...

Igazság szerint eleinte mikor nekiálltam a könyvnek, nem tudtam magamban hová rakni a dolgokat. Az írónő stílusa meglepett, s fura feszültség volt jelen, aminek csak jóval később ismerhetjük meg az okát. Szerencsére azonban nem tettem le, és mondtam azt, hogy inkább olvasok valami mást.

A történet egy 14 éves lányról, Melindáról szól, aki most kezdte a gimnáziumot. Nincsenek barátai, elzárkózik mindenki elől, nem beszél szinte senkivel, s legszívesebben állandóan csak aludna. Történt valami múlt nyáron, aminek következtében minden megváltozott, s Melinda számára az élet azóta maga a Pokol.

A könyv egy teljes tanévet ölel fel, s végigkövethetjük, hogy Melinda mennyire nem képes megbirkózni sem az iskolával, sem a többi diákkal, sem a szüleivel, s legfőképp saját magával. Egy teljes tanévnek kell ahhoz eltelnie, hogy eljusson arra a pontra, mikor végre képes ismét BESZÉLNI.

Az olyan ifjúsági regényeknél, ahol a főszereplő saját magával küzd, akarna, de nem mer szólni, én magam is küszködöm. Gyakorlatilag szenvedek attól, hogy nem tudok segíteni neki valahogy. (Igen tudom, túlságosan beleélem magam néha egy-egy történetbe. Megesik.) Valahol a könyv negyede táján, már biztosan tudtam mi is a probléma, s nehezen értettem meg, miért nem mondja el valakinek, aki segíthetne. Aztán eszembe jutott, hogy a lány mindössze 14 éves, teljesen össze van zavarodva és fél. Ami még jobban kiakasztott, az a környezete. Miért nem volt hajlandó senki sem -még a szülei sem- tudomásul venni, hogy valami nincs rendben? Hisz minden, amit Mel tett egyfajta segélykiáltás volt. A szótlansága, a rossz jegyei, a sebes szája. Az egyetlen, amit kapott, az iskolai büntetés volt.
Viszont nagyon tetszett, hogy a gyakran negatív, letargikus hangulatot cinizmussal és iróniával oldja, ami miatt egy idő után Melinda számomra áldozatból túlélővé vált.
Mikor a végén fény derül mindenre, olyan érzés, mintha egész végig visszatartottam volna a levegőt, s most végre fellélegezhetnék.

Értékelés: 5 pont