Michelle Richmond: A köd éve

Abby figyelme csak egy pillanatra kalandozott el, s elvesztette vőlegénye hat éves kislányát, Emmát. A rendőrség és a szülők is kitartóan keresik őt, de sehol sem találják. A történet az eltűnés pillanatairól, a keresésről és az azzal járó gyötrelmekről szól...

Igaz, még nem vagyok szülő, de annál szörnyűbbet el sem tudok képzelni, minthogy a gyerekem csak úgy egyik pillanatról a másikra eltűnjön. Vajon elrabolták? Vajon vízbe fulladt? Ha elrabolták a fogvatartója vajon mit tesz vele?

Fel sem tudom fogni, hogy azok a szülők, akikkel ez a valóságban megtörténik- mert sajnos megtörténik- hogyan képesek ép ésszel feldolgozni a történteket. Hogyan képesek tovább élni, ha a gyerekük soha nem kerül elő, vagy holtan találják meg. Ezekre a dolgokra szerintem úgy gondolunk, hogy csak valaki mással eshet meg, velem biztosan nem. Pedig sajnos ez bárkivel megtörténhet.
Abby is csak egy pillanatra nem figyelt oda Emmára, s ezalatt a rövid idő alatt Emma beleveszett a ködbe.

Alapjában véve két fajta olvasókat két csopotra szokták elkülöníteni: van az a típus, aki hátra lapoz, hogy már jó előre tudja a történet végét, ill. van az, aki még csak véletlenül sem teszi ezt, mert nem szereti lelőni a poént. Na, én az utóbbi vagyok. Szeretem végigizgulni a regényeket, beleélni magam, hogy aztán a végén- ideális esetben- jó nagyot koppanjak. Ez volt talán az első olyan könyv, amiben hátra akartam lapozni. Nem tettem meg végül, de nagy volt a kísértés, mert az elején olyan kétségbeejtő volt a hangulat, hogy jó lett volna tudni, a végén vajon lesz-e vigasz.


Az eseményeket Abby szemszögéből látjuk, aki bizony rengeteget tépelődött. Emma eltűnésének napját újra és újra lejátszotta magában. Kivette a részleteket, megvizsgálta, majd visszarakta. Minden egyes pillanatot újrajátszott, elemezte őket, de hiába tekintett az egész képre, nem látta a megfejtést. Tudta, hogy valahol a tudatalattijában van a kulcs, hogy a megoldáshoz egy sárga furgon, és az a szörfös tudná elvezetni, aki azon a napon ott volt a parton. Én is és ő is tudtuk, de annyira mélyen voltak elásva az apró, de jelentős részletek, hogy nem tudtuk elérni.
Végig együtt éreztem Abby-vel. Fájdalmas volt látni, ahogy Jake és ő eltávolodnak egymástól, ahogy a nő a saját életétől is eltávolodott, s nem maradt más cél számára, mint megtalálni Emmát. Igaz, miatta veszett el a kislány, mégsem tudtam hibáztatni.


Ez nem az a fajta könyv, amit lépten-nyomon ajánlgatnék mindenkinek, hogy "hű, olvasd el, baromi jó!" Nem, ez a könyv letaglóz és elszomorít. Olvastam mások véleményét is, miszerint izgalmas és letehetetlen, ami nagyon is igaz, de mégsem ezek a fő érzéseim vele kapcsolatban. Napokig filóztam rajta, emésztettem magam.


Összességében azt hiszem, erre most csak 4 pontot adok, mert az elején gyakran éreztem úgy, hogy az írónő ugyanazokat a köröket futja, máskor pedig egy helyben toporgott, de ez senki kedvét ne vegye el attól, hogy elolvassa!


Egyebek:
A könyvet 2007-ben az USA-ban az év könyvének választották, s hamarosan film is készül belőle (hogy ezen én miért nem lepődöm meg?:))
Az írónő honlapja pedig itt található

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...

Igazság szerint eleinte mikor nekiálltam a könyvnek, nem tudtam magamban hová rakni a dolgokat. Az írónő stílusa meglepett, s fura feszültség volt jelen, aminek csak jóval később ismerhetjük meg az okát. Szerencsére azonban nem tettem le, és mondtam azt, hogy inkább olvasok valami mást.

A történet egy 14 éves lányról, Melindáról szól, aki most kezdte a gimnáziumot. Nincsenek barátai, elzárkózik mindenki elől, nem beszél szinte senkivel, s legszívesebben állandóan csak aludna. Történt valami múlt nyáron, aminek következtében minden megváltozott, s Melinda számára az élet azóta maga a Pokol.

A könyv egy teljes tanévet ölel fel, s végigkövethetjük, hogy Melinda mennyire nem képes megbirkózni sem az iskolával, sem a többi diákkal, sem a szüleivel, s legfőképp saját magával. Egy teljes tanévnek kell ahhoz eltelnie, hogy eljusson arra a pontra, mikor végre képes ismét BESZÉLNI.

Az olyan ifjúsági regényeknél, ahol a főszereplő saját magával küzd, akarna, de nem mer szólni, én magam is küszködöm. Gyakorlatilag szenvedek attól, hogy nem tudok segíteni neki valahogy. (Igen tudom, túlságosan beleélem magam néha egy-egy történetbe. Megesik.) Valahol a könyv negyede táján, már biztosan tudtam mi is a probléma, s nehezen értettem meg, miért nem mondja el valakinek, aki segíthetne. Aztán eszembe jutott, hogy a lány mindössze 14 éves, teljesen össze van zavarodva és fél. Ami még jobban kiakasztott, az a környezete. Miért nem volt hajlandó senki sem -még a szülei sem- tudomásul venni, hogy valami nincs rendben? Hisz minden, amit Mel tett egyfajta segélykiáltás volt. A szótlansága, a rossz jegyei, a sebes szája. Az egyetlen, amit kapott, az iskolai büntetés volt.
Viszont nagyon tetszett, hogy a gyakran negatív, letargikus hangulatot cinizmussal és iróniával oldja, ami miatt egy idő után Melinda számomra áldozatból túlélővé vált.
Mikor a végén fény derül mindenre, olyan érzés, mintha egész végig visszatartottam volna a levegőt, s most végre fellélegezhetnék.

Értékelés: 5 pont

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Nehéz megfelelő szavakat találni egy olyan regénnyel kapcsolatban, ami szerintem a legtöbb emberben nyomot hagy. Mert azt hiszem ezt nyugodtan kijelenthetjük, ez az a fajta könyv. Képtelen vagy lerakni, miközben néhány résznél legszívesebben elhajítanád, mert olyan hatással van rád. A könyv elején, mikor még csak ismerkedtem a történettel, bizony voltak pillanatok, mikor összeszorult a mellkasom.

A 17 éves Peter Houghton egy nap bemegy az iskolába, s lövöldözni kezd. Sokan megsebesülnek, s vannak, akik meghalnak. A történet az aznapi eseményeket mutatja be, az elkövetkező tárgyalást, és a lövöldözés előtti hónapokat, éveket, egészen Peter születésétől kezdve.

A írónő nemcsak Peter, de a körülötte élők szemszögéből is bemutatja az eseményeket. Megtudjuk mi vitte rá a fiút arra, hogy a társai ellen forduljon, és azt is, milyen volt a kapcsolata a családjával. Megismerhetjük a kétségeit, gyengeségeit, erősségeit. Vele együtt bepillantást nyerhetünk első- viszonzatlan- szerelme, Josie életébe is, aki Peterrel ellentétben a menők táborát erősíti. A barátja menő sportoló, az anyukája sikeres jogász, látszólag tökéletes, gondtalan életet él. Valójában pedig ugyanazok a kétségek és problémák gyötrik, amelyek minden más tinédzsert, sőt embert is: vajon elfogadják a többiek? Vajon szeretik őt?

Peter ebből a szempontból azonban más: őt nem érdekli mások véleménye, mindig is azt tette, amihez kedve volt.Ezzel pedig elérte, hogy a többiek kiközösítsék, a menő, erősebb srácok pedig terrorizálják.

Ezen kívül pedig gyakorlatilag a lövöldözéshez bármely módon kapcsolódó személy véleményét vagy tetteit is nyomon követhetjük.

Több aspektus is volt a regényben, ami elgondolkodtató volt számomra. Először is Peter szülei. Az apja foglalkozása a boldogság kutatása, azt mégsem vette észre az évek során, hogy a fia mennyire szenved nap mint nap. Aztán ott van a tanárok hozzáállása. Mikor Petert öt évesen először megverték, a tanár nem büntette meg a többieket, hanem azt mondta, inkább arra tanítja meg a gyerekeket, hogyan védjék meg magukat. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy ő oda sem figyelt, s hagyta, hogy maguk intézzék el egymás közt. A könyv telis-tele van ilyen, és ehhez hasonló mozzanatokkal, amiken órákig el lehetne vitatkozni, vajon melyik a helyes út, a helyes válasz. És nem kapunk válaszokat az írótól sem. Hisz egyrészt nincs mindenre csak egy helyes válasz, másrészt pedig mindenkinek magának kell eldöntenie. Pont ez a jó ebben a regényben: nem erőszakolja ránk a válaszait, hanem hagyja, hogy mi magunk döntsünk (és meggyötört fejjel bámuljunk még órákig a semmibe, miután becsuktuk a könyvet:)).
Ami Petert illeti, be kell vallanom, bármennyire is próbáltam, nem tudtam utálni őt. Hisz ő is csak áldozat. Mások gonoszságának, kegyetlenségének az áldozata. Azt nyilvánvalóan nem támogatom, amit tett, de abszolút megértem a fájdalmát és a dühét. Azt hitte, azzal amit tesz, mindent megváltoztat.

Azt hiszem semmi újat nem árulok el azzal, ha azt mondom, nekem nagyon tetszett ez a regény. Tény, hogy nem egy könnyű vasárnap délutáni szórakoztató történet, de a műfajában szerintem abszolút megállja a helyét. Érdemes elolvasni!

Pontozás: 5