2010. november 13., szombat

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

„-Bármiféle munkát elvégzek. De ha lehetséges állatokkal dolgoznék.
-Állatokkal – mondja Al. – Hallottad ezt, August? A legényke állatokkal akar dolgozni. Gondolom vizet szeretne hordani az elefántoknak.”

Az öregek otthonában élő 93 éves Jacob Jankowski egy morcos, de nagyon is szórakoztató öreg úr. A felesége pár évvel ezelőtt meghalt, a gyerekeinek pedig már saját élete van, ezért a napjai magánnyal, és egyedülléttel telnek. Nem maradt semmije, csak az emlékei. Mikor egy nap megérkezik a cirkusz a városba, az otthon lakói izgatott, csicsergő gyerekekké változnak, Jacob előtt pedig újra megelevenedik a múlt.
A fiatal Jacob, egy rettenetes tragédia hatására otthagyja az állatorvosi egyetemet, és egy véletlen folytán elszegődik a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszába. A cirkusz állatorvosa lesz, otthonra és szerelemre talál az itt dolgozó emberek közt.
A cirkuszi lét azonban kemény dió mindenki számára. A 30-as évek Amerikájában, miközben folyamatosan szedi áldozatait a gazdasági világválság, az előadások jelentik az embereknek egyetlen szórakozást. De egy pillanatra sem feledhetjük, hogy ez a világ mennyire kegyetlen. Nem számít, milyen édesek az ölelésre váró kismajmok, vagy a folyton mosolygó Rosie, az elefánt, az egész csak egy illúzió. A színfalak mögött ugyanis kegyetlenség uralkodik, a munkások szörnyű körülmények közt tengődnek, s ha Al bácsi, az igazgató nem tud eleget fizetni a hónap végén, gyakran oldja meg úgy a problémát, hogy kihajigálja az embereket a vonatból. Többnyire egy szakadék fölött, hogy később senki ne panaszkodhasson.

És mégis, mindezek ellenére számomra nagyon vonzó volt ez a világ, a cirkuszi miliő. Olvasás közben végig azon imádkoztam, bár valami csoda folytán soha ne érne véget. Annyira megszerettem Jacobot, Rosie-t, Bobót, a kismajmot, Tevét és Waltert.
Igazi léleksimogató könyv ez, amit az ember úgy olvas végig, hogy egy hatalmas vigyor terül el az arcán, akárhányszor kinyitja, olykor azonban ezt a nagy boldogságot szívfacsaró jelenetek szakították meg, melyeknél bizony elgurult pár könnycsepp. Úgy éreztem magam, mintha én is a könyvben élnék, estéről estére részt vennék az előadásokon, majd végignézném, ahogy a Repülő Ügyosztály sátrat bont, felpakol a vonatra, és célba veszi a következő várost.
És persze el ne felejtsem Jacob-ot. Az a fajta főszereplő ő, akit mind fiatal, ártatlan, jószívű férfiként, mind idős, zsörtölődő bácsiként csak imádni lehet. Talán az idősebb kiadást egy kicsit még jobban is szerettem, a cinizmusa és a humora telitalálat volt.

Alapjában véve nem nevezném a regényt állatos könyvnek, mert az igazi hangsúlyt Jacob, Marlena és a cirkuszi dolgozók napjai, problémái jelentették, mégis, a kis kedvencek –vagy éppen vérengző vadmacskák- a saját egyéniségükkel rengeteget adtak hozzá a történethez, s elérték, hogy ez a csodálatos könyv még inkább a szívemhez nőjön. 5* pont. Feltétlenül olvassátok el, megéri!

Ezen felül hadd méltassam még pluszban a könyv formáját is. Nagyon tetszett, ahogy minden olyan fejezet, mely a fiatal Jacob-ról szól, egy-egy korabeli cirkuszi fotóval van illusztrálva.
Biztosan keresni fogom a továbbiakban is Gruen könyveit, az eddig megjelent 4 regényében kivétel nélkül fontos szerepet játszanak az állatok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ne fogd vissza magad! Örülök minden hozzászólásnak, nyugodtan lehet véleményt mondani, nem harapok!:)
(névtelenül viszont nem lehet kommentelni)

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails