Jennifer Donnelly: Téli rózsa

A trilógia második része ott folytatódik, ahol az első kötet, A tearózsa abbamaradt, az első részből megismert szereplők lépnek színre most is, újak társaságában.
A tearózsa főszereplője, Fiona (és a férje, Joe) mellékszereplőként jelennek meg, helyette a figyelem testvérére, a rossz útra tért Charlie-ra irányul, aki a szüleik halála óta Sid Melone néven fut, s a kelet-londoni alvilágot viszi a hátán.
És akárcsak az első részben, itt is kapunk egy erős, határozott, nagyon okos főszereplőnőt, Indiát, egy gazdag családból származó orvost, aki London legszegényebb negyedében, Whitechapelben praktizál, s az akkori helyzetet figyelembe véve, nőként igencsak meggyűlik a baja a társadalmi élőítéletekkel.
Mint ahogyan az már lenni szokott a szerelmes történetekben, a rosszfiú és a jó kislány egymásba szeretnek, de persze az élet sosem ilyen egyszerű. Az egész világmindenség összeesküdik ellenük, hogy még csak véletlenül se lehessenek egymáséi, s hosszú és fájdalmas küzdelmek árán találják csak meg az igazi boldogságot. A történetről azt hiszem, ha csak ennyit mondok, az is bőven elég, mert nagy vonalakban jól összefoglalja a lényeget.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy Donnelly semmi olyan ötlettel nem áll elő, amiről az irodalom során más még ne írtak volna. Szerelem, küzdelem, bosszú, happy end, stb… Ennek ellenére mégis olvassuk, méghozzá nagyon szívesen. Hogy mi a titka? Talán a szerethető szereplők, akikkel mi együtt is izgulunk végig minden egyes megpróbáltatást. Vagy inkább az atmoszféra, amit az író megteremt. Olvasás közben visszacsöppenünk a száz évvel ezelőtti Londonba, a város minden egyes négyzetcentije megelevenedik előttünk. A tea édes illata, a fojtogató nyomor, és persze a remény, ami egy szerelmes történetből semmiképpen sem hiányozhat. És nem utolsó sorban, az olyan romantikus lelkűeknek, mint amilyen én vagyok (amit egyébként bőszen tagadok, ha valaki közvetlenül megkérdezi:)), néha szüksége van egy-egy ilyen történetre.

A könyvvel, vagy inkább az írónő stílusával kapcsolatban viszont muszáj egy negatívumot is megjegyeznem: bizonyos fejezetek vagy események felett – amelyek szerintem igenis fontosak lettek volna- Donnelly nagyon gyorsan átsiklott. Összecsapta, mintha nem akart volna vesződni velük. De mivel a történetből nem lehetett kihagyni őket, ezért csak említést tett, és már rohant is tovább. Szerencsére a fő eseményláncolatot ez nem törte meg, így azt azért nem mondanám, hogy ez annyit rontott a minőségen, hogy elvegye a kedvem az olvasástól. (Azt egyébként sem könnyű elérni!!)
4,5 pont

A trilógia harmadik része pedig, ha minden igaz valamikor 2011-ben fog megjelenni az USA-ban, de sajna pontos infókat nem találtam róla. És ha a szimatom nem csal, a legkisebb testvér, Seamie kalandjait olvashatjuk majd.