Michelle Richmond: A köd éve

Abby figyelme csak egy pillanatra kalandozott el, s elvesztette vőlegénye hat éves kislányát, Emmát. A rendőrség és a szülők is kitartóan keresik őt, de sehol sem találják. A történet az eltűnés pillanatairól, a keresésről és az azzal járó gyötrelmekről szól...

Igaz, még nem vagyok szülő, de annál szörnyűbbet el sem tudok képzelni, minthogy a gyerekem csak úgy egyik pillanatról a másikra eltűnjön. Vajon elrabolták? Vajon vízbe fulladt? Ha elrabolták a fogvatartója vajon mit tesz vele?

Fel sem tudom fogni, hogy azok a szülők, akikkel ez a valóságban megtörténik- mert sajnos megtörténik- hogyan képesek ép ésszel feldolgozni a történteket. Hogyan képesek tovább élni, ha a gyerekük soha nem kerül elő, vagy holtan találják meg. Ezekre a dolgokra szerintem úgy gondolunk, hogy csak valaki mással eshet meg, velem biztosan nem. Pedig sajnos ez bárkivel megtörténhet.
Abby is csak egy pillanatra nem figyelt oda Emmára, s ezalatt a rövid idő alatt Emma beleveszett a ködbe.

Alapjában véve két fajta olvasókat két csopotra szokták elkülöníteni: van az a típus, aki hátra lapoz, hogy már jó előre tudja a történet végét, ill. van az, aki még csak véletlenül sem teszi ezt, mert nem szereti lelőni a poént. Na, én az utóbbi vagyok. Szeretem végigizgulni a regényeket, beleélni magam, hogy aztán a végén- ideális esetben- jó nagyot koppanjak. Ez volt talán az első olyan könyv, amiben hátra akartam lapozni. Nem tettem meg végül, de nagy volt a kísértés, mert az elején olyan kétségbeejtő volt a hangulat, hogy jó lett volna tudni, a végén vajon lesz-e vigasz.


Az eseményeket Abby szemszögéből látjuk, aki bizony rengeteget tépelődött. Emma eltűnésének napját újra és újra lejátszotta magában. Kivette a részleteket, megvizsgálta, majd visszarakta. Minden egyes pillanatot újrajátszott, elemezte őket, de hiába tekintett az egész képre, nem látta a megfejtést. Tudta, hogy valahol a tudatalattijában van a kulcs, hogy a megoldáshoz egy sárga furgon, és az a szörfös tudná elvezetni, aki azon a napon ott volt a parton. Én is és ő is tudtuk, de annyira mélyen voltak elásva az apró, de jelentős részletek, hogy nem tudtuk elérni.
Végig együtt éreztem Abby-vel. Fájdalmas volt látni, ahogy Jake és ő eltávolodnak egymástól, ahogy a nő a saját életétől is eltávolodott, s nem maradt más cél számára, mint megtalálni Emmát. Igaz, miatta veszett el a kislány, mégsem tudtam hibáztatni.


Ez nem az a fajta könyv, amit lépten-nyomon ajánlgatnék mindenkinek, hogy "hű, olvasd el, baromi jó!" Nem, ez a könyv letaglóz és elszomorít. Olvastam mások véleményét is, miszerint izgalmas és letehetetlen, ami nagyon is igaz, de mégsem ezek a fő érzéseim vele kapcsolatban. Napokig filóztam rajta, emésztettem magam.


Összességében azt hiszem, erre most csak 4 pontot adok, mert az elején gyakran éreztem úgy, hogy az írónő ugyanazokat a köröket futja, máskor pedig egy helyben toporgott, de ez senki kedvét ne vegye el attól, hogy elolvassa!


Egyebek:
A könyvet 2007-ben az USA-ban az év könyvének választották, s hamarosan film is készül belőle (hogy ezen én miért nem lepődöm meg?:))
Az írónő honlapja pedig itt található