Susan Elizabeth Phillips: Csak te kellesz!

"- Nem akar beszélni a mai játékról?

- Nem igazán.

- Nem akarja megkérdőjelezni a dupla reverse-emet? A sportújságírók parázson járásra fognak kényszeríteni miatta.
- Mi az a dupla reverse?

Dan elvigyorodott. - Kezdek rájönni, hogy határozott előnyei is vannak annak, hogy magának dolgozom."

Phoebe Sommerville, a harmincas évei elején járó szőke bombázó egész életében arra törekedett, hogy minél távolabb kerüljön az apjától. A férfinak soha nem volt hozzá egy kedves szava, sőt mi több, élete kudarcának tekintette, s a világon található minden nővel együtt hasznavehetetlennek tartotta.

Mikor azonban Bert Sommerville meghal, bosszúból lányára hagyja a focicsapatát, a Chicago Starst, tudván, hogy a lánya szemernyit sem konyít a sporthoz.

Természetesen a csapat edzője, Dan Calebow először nem nézi jó szemmel, hogy a nő villámsebességgel halad afelé, hogy csődbe vigye a Starst. Phoebe azonban kis idő elteltével nem egyszerűen hozzászokik tulajdonosi szerepéhez, hanem remek vezető válik belőle. S mindeközben a kettejük közti állandó szócsaták átváltanak egy jóval intimebb viszonyba, végül valódi érzelmekbe.

Igazság szerinte eleinte nem voltam biztos abban, hogy SEP valóban az én műfajom lenne. Tartottam tőle, hogy a romantikus irodalomnak a túlzottan csöpögős, nyálas vonalát képviseli, azt meg elég nehezen viselem. De Niki annyit áradozott az írónő könyveiről, hogy muszáj volt kipróbálni. És persze ezek után én lepődtem meg a leginkább, mert nagyon tetszett.

A szereplők imádnivalók – Phoebe sokkal több holmi szőke szexbombánál, Dan pedig nagyon macsó és férfias, emellett van esze. Rengeteg humor van a történetben, az a hangosan felkacagós féle, úgyhogy a könyv kifejezetten ajánlható akutt rosszkedv ellen. Na és persze ha már romantikus irodalom, akkor a szex sem hiányozhat, de aggódni fölösleges, pont megfelelő mértékben adagolja az írónő. S bár valószínűleg maga a történet nem váltja meg a világot, rossz szavam nem lehet, mert a romantika mellett kaptam egy csipet akciót és sötét múltat, sőt még a jövőbe is belepillanthattam egy utószó erejéig.

Rákaptam erre a focistás világra, az egyszer biztos, gyakorlatilag alig több, mint egy nap alatt bekebeleztem a könyvet. Nincs mit tenni, elvesztem; 4 pont.

Egyebek: SEP szerzői polc a molyon
és az írónő honlapja

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

 "-Húzós nap? – kérdezte, miközben végigmért bennünket a visszapillantóban.

Tök mindegy, honnan jöttél, azt, hogy „kurva drága” meg „húzós nap”, rögtön megérted. Az egyetemes emberi nyelv része."

Mostanában úton-útfélen Dennis Lehane nevébe botlok, ami egy dolog, viszont szinte mindenki ódákat zeng róla, úgyhogy arra jutottam, én sem maradhatok ki a buliból, ideje megnézni közelebbről is. Ráadásul ha végig nézitek a kategóriáimat, láthatjátok, mennyire vacakul állok a krimikkel. Ami egy vicc, hiszen imádom őket, így nem is értem, miért nem olvasok többet belőlük. Ideje belehúzni. Na de inkább beszéljünk a könyvről, mert feltétlenül megérdemel pár szót.

A Dél-Bostonban ténykedő Kenzie-Gennaro magánnyomozó páros jól összeszokott egységet alkotnak. Ovis koruk óta ismerik egymást, együtt nőttek fel, gyakorlatilag pislantással is tudnak kommunikálni. Patrick nagydumás humorzsák, Angie meg tipikusan az a fajta nő, akivel ha bárki packázni mer, az jobb ha gyorsan tud futni, különben számíthat egy alapos péppé verésre. Mikor a város két ellenséges bandája egymás ellen fordul, s egy befolyásos politikus Patrick nyakát szorongatja  bizonyos titkos iratok megszerzése miatt, a kettősünknek nincs más választása, mint nyakig merülni az ügyben, s az életüket kockáztatni. Mázli, hogy talpraesettek és könnyen feltalálják magukat, mert néha tényleg csak egy hajszálon múlnak a dolgok…

Azért is írtam a bejegyzés elején, hogy a sztori Dél-Bostonban játszódik, mert a városnak ezen környéke bizony sokat elárul arról, mégis milyen a könyv atmoszférája, milyen problémákkal kell Patricknek és Angie-nek szembenéznie: bandaháborúk, politikai játékok, korrupció, rasszizmus, pedofília. Nem éppen vidám témák. A könyv mégsem sötét és depresszív annyira, mint számítanánk rá, mert a narrátor, Patrick halálian vicces, és a végletekig szókimondó. Képes egy életveszélyes tűzharc kellős közepén olyan nevetséges dolgokat gondolni, szóvicceket elsütni, hogy az ember képtelen komolyan venni őt.

Egyedül a pattanásig feszülő izgalmakat hiányoltam, bár a történetet leszólni semmiképpen nem akarnám, s abban is biztos vagyok, hogy a sorozat további kötetei még több körömrágást tartogatnak. Ráadásul „Póznás” (aka Kenzie) humora kárpótolt mindenért.

Mindezen túl a nyomozás mellett pedig betekintést nyerhetünk a páros magánéletébe: Kenzie gyerekkorába, ami azzal telt, hogy az apja – a hős tűzoltó- szeretete jeléül jól elverte, s az emlékek okozta keserűséget valószínűleg soha nem lesz képes maga mögött hagyni. Angie pedig képtelen kiszállni a vacak házasságából, s a férje, Phil egy-egy féltékenységi jelenet zárásaként rendszeresen felpofozza. Ennek a kettősségnek, a nyomozás és a teljesen hétköznapi jelenetek közötti összhangnak hála, remek történet kerekedett ki végül; 4 pont.

Ui.: most már csak egy problémám van Lehane-nel kapcsolatban: addig nem bírok nyugodni, amíg az összes könyvét be nem szereztem.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

"-Szeretem, Scarlett, mert annyira olyan, mint én. Árulók vagyunk, kicsikém, önzőek, számítók. Fütyülünk rá, ha az egész világ felfordul is, csak nekünk legyen jó dolgunk."


Nem tudom, mégis milyen okból, de egészen nem sokkal ezelőttig azzal a téveszmével éltem, hogy az Elfújta a szél egy nyálas, romantikus giccs. Még csak meg sem tudom mondani, mégis miért gondoltam ekkora hülyeséget erről a fantasztikus könyvről. Van benne romantika, de szerintem pont a megfelelő mértékben, s egy cseppet sem éreztem giccsnek. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy ilyen sokoldalú, és nagyon részletes leírást kapok a történelem ezen szeletkéjéről.

1860-as években Amerikában az északi és a déli államok közt parázshelyzet van kialakulóban, a rabszolgatartás kérdése egyre több vitát vált ki. A georgai Tarán élő 15 éves Scarlett O’Hara azonban ebből semmit sem hajlandó észrevenni. Helyette élvezi a fiatalságát, zöld ruhájában billeg az udvarlói előtt, s a szomszéd földtulajdonos fiába, Ashley-be szerelmes.

Mikor azonban kitör a háború, a férfiak elmennek harcolni, az emberek elszegényednek, Scarlett is kénytelen tudomásul venni, hogy nincs más választása, mint a helytállás. Meg kell acéloznia magát, a családja élére állni, és mindent elkövetnie a túlélésért. Az évek során valójában csak két emberre számíthat igazán: Melanie-re, Ashley feleségére, aki teljes mellszélességgel kiáll Scarlett mellett, bármi történjék, ill. Rhett Butlerre.

Az olvasó két dolog miatt érezheti magát mámorosnak a regény közben: az egyik a hangulatteremtés, a másik pedig a szerelmi szál.

Mitchell olyan részletességgel ír a korszakról, a háború eseményeiről, a gyönyörű georgiai tájról, Tara vörös földjéről, az ültetvényekről, hogy mi is könnyen úgy érezhetjük, mintha végig ott lennénk Scarlettel sarkában.

Scarlett és Rhett kapcsolata pedig, a majd tíz éven át tartó macska-egér játék, az állandó szócsaták, szenvedélyes vallomások, majd jéghideg gyűlölet egyvelege. Mivel Scarlett annyi éven át ámította magát az Ashley iránti szerelmével, Rhett pedig túl büszke volt ahhoz, hogy kiadja magát, végül sikerült mindent tönkretenniük, együttes erőkkel. Ennek köszönhetően a történet vége nyitott marad, bár egy szemernyi kétségem sem adódott a jövőt illetően.

Aki viszont a legtöbb vívódást váltotta ki bennem, az maga Scarlett. Az esetek többségében imádtam. Az akaratosságát, az önfejűségét, a céltudatosságát. Olykor azonban mindez átcsapott a mérhetetlen gonoszságba és önzőségbe, amitől viszont a hideg a futkosott a hátamon. Képes volt dacból férjhez menni, csakhogy borsot törjön Ashley orra alá, és évekig szívből gyűlölte Melanie-t, mikor az mindenét feláldozta volna Scarlett barátságáért.

Egy szó, mint száz, ez egy remekbe szabott történet. Az emberi viselkedés teljes palettáját felvonultatta, szerelmet, küzdelmet, barátságot, önzést. Hatalmas élmény volt az biztos, s a teljes imádatomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a több mint 1000 oldalt alig egy hét alatt behabzsoltam, pedig köztudottan a lassú olvasók közé tartozom. De egyszerűen képtelenség volt letenni. 5* pont.

Ui.: tegye fel a kezét, aki képes volt ellenállni, és nem szeretett bele Rhett Butlerbe! Ugye, hogy lehetetlen?!

Mitchell a regényt közel 10 évig írta, azonban a rajongók nagy bánatára nem jelent meg folytatás. Viszont több író gondolta úgy, hogy tollat ragad, s majd ő a kezébe veszi az irányítást. Volt, aki Rhett szemszögéből mesélte el az eseményeket, s volt olyan is, aki a konkrét folytatást vetette papírra, Rhett Butler ill. Scarlett címmel. Ezenkívül -ahogy azt Lobotól megtudtam- születtek nem hivatalos folytatások is, melyeket méghozzá magyar (férfi!) szerző írt. Íme az eredmény.

Olvasni jó!

Egy szórakoztató játékra hívja az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár a játékos lelkületűeket, s Niki volt olyan drága, és tovább passzolta nekem a játék lehetőségét.

Röviden a lényeg: A veszítsd el a könyved! játék részeként a könyvtár „nyitott könyvtári napok” programsorozatot indított, s október 9-én remek programokkal várják az érdeklődőket. Lesz bloggerek közötti kerekasztal-beszélgetés, párbeszéd könyvekkel kapcsolatban, és sok minden, ami az olvasással összejfügg, köztük az alábbi játékot érintő témák boncolgatása.

Aki részt akar venni a játékban, nincs más dolga, mint bejegyzésben vagy e-mailben az alábbi 5 szóra, ill. témára asszociációkat alkotni. A feladathoz hozzátartozik, hogy miután megírtad a bejegyzést, nevezz meg 5 másik bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére. S ha mindez nem lenne elég, a hab a tortán, hogy a játékban részt vevők között kisorsolnak egy három könyvből álló könyvcsomagot a Partvonal Kiadó jóvoltából.

És akkor íme, az én asszociációim:

-olvasás: izgalom, öröm, kíváncsiság, ragaszkodás, az otthon érzése

-kortárs magyar irodalom: ismeretlen, szűk körű, zárt, egy része a polgárpukkasztásra utazik, csodaidők:)

-e-könyv: modern, gyorsan fejlődő, szemégés, nyelvgyakorlás, kényelmetlen pozíciók

-könyves blogok: újdonságok, érdekes nézőpontok, barátkozás, közös érdeklődés, véleménycsere

-könyvtár: nyugalom, finom könyvillat, lehetőségek, félhomály, szamárfül

Akiknek pedig kíváncsi vagyok a véleményére:
Fiorella, Nancy, Mónika/Kethy páros, F-Andi, Norin

Gárdonyi Géza: Ida regénye

"...De napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak. Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában, s holdvilágnál varázsában is. Romeo nem reggel nyolc órakor kérdezi:
– Ki az a hölgy ott, aki egy lovagnak nyújtja épp most szépen a kezét?"

Ez a regény különleges. És most nem feltétlenül a történetre gondolok – bár az is szeretnivaló -, hanem arra, hogy általa a saját határaimat léptem át. Ugyanis Gárdonyi és én még az általános iskolában kezdtünk el ismerkedni egymással, de azt kell hogy mondjam, a kapcsolat ott meg is szakadt. Mert sajnos nem szerettem az Egri csillagokat. Olyannyira keserű emléket hagyott bennem, hogy a mai napig gyáva vagyok elővenni, és adni neki még egy esélyt. Pedig az évek alatt többen is próbáltak rábeszélni (főleg anya), hogy próbáljam meg, mert felnőtt fejjel már valószínűleg tetszene. És így, az Ida regénye után elképzelhetőnek tartom, de… az a fránya keserű szájíz nem akar eltűnni.

S ezek után mégis mi vett rá arra, hogy ezt a kötetet a kezembe vegyem? Nagyrészt a dicsérő vélemények a molyon, ill. a fülszöveg.

Ida, aki fiatal éveit egy klastromban töltötte, kikerülve onnan, az izgalmas, lehetőségekkel teli világban találja magát. Nem vágyik másra csak szabadságra és szerelemre. Apja azonban, aki egyedül „neveli” a lányt, más jövőt képzel el számára. Újsághirdetést ad fel, hogy rövid időn belül férjet fogjon egyetlen gyermekének. Az üzlet létrejön, felbukkan Csaba, a fiatal festő, és feleségül veszi Idát. A két fiatal Münchenbe költözik, s rögtön a házasság elején megegyeznek, hogy egy év múlva elválnak, s mindenki mehet a maga útjára. Addig azonban együtt kell élniük. Csaba fest, Ida ellátja a háztartást, nagyon udvariasak egymással, persze csak mint két idegen. Azonban az egy év alatt, az együtt elköltött étkezések, kirándulások, beszélgetések alkalmával akaratukon kívül megismerik, sőt mi több, megkedvelik – netán megszeretik?- egymást. S ez idő alatt mi, olvasók is megismerjük, és igazán megszeretjük őket.
Tetszett nekem ez a történetet, s az bizony talán még Gárdonyi is megnyert magának. Nagyon vicces volt látni, ahogy ez a két fiatal mindent elkövet, hogy udvariasan, de mégiscsak idegenként bánjon a másikkal. Jókat derültem az apró csetlés-botlásaikon, ahogyan egy-egy élethelyzetet kezeltek, majd igazi öröm volt látni azt a pillanatot, mikor végre ráeszméltek, hogy ez az év mégsem múlt el nyomtalanul. Más-más okoknál fogva, de mindkettejüket megkedveltem.

Szóval, kedves Gárdonyi! Nehezen indult a kapcsolatunk, de eme könyv után – legnagyobb meglepetésemre- esélyesnek vélem, hogy akár még barátság is kialakulhat köztünk! 4 pont.





(Manet, Rubens, Monet)-a könyvben rengeteg említés esik festőkről, festményekről, s úgy általában a művészlét nagy hangsúlyt kap.--/katt a képre/





Egy kevés érdekesség és háttér info:

A könyv 1924-ben jelent meg először, s 1934-ben filmet forgattak belőle Ágay Irén, Jávor Pál és Rajnay Gábor főszereplésével.

ez pedig a Gárdonyi polc a molyon azoknak, akik esetleg jobban bele akarják fúrni magukat az író munkásságába.

Lisa Jewell: A házibarát

"- Állapotos vagy? - kérdezte Tony kábán.
- Igen. Csodás, ugye? Harminchat éves vagyok, és azt gondoltam, magányosan, gyerektelenül fogom végezni, erre mindössze két hét leforgása alatt sikerül eljegyeztetnem és teherbe ejtetnem magam. Példaképe lehetnék a világ összes Bridget Jonesának."


Mikor az ember érzelmileg egy kisebb gödörbe kerül, vagy egyszerűen csak jó szórakozásra vágyik, Lisa Jewell a tökéletes orvosság. Nekem legalábbis eddig mindig bevált. Úgyhogy amikor a legutóbb a könyvtárban tétlenül szédelegtem, mert valaki már megint kivette az orrom elől azt a könyvet, amiért eredetileg mentem (rendszeresen ez történik, lassan kezd gyanús lenni), s észrevettem a polcon A házibarátot, rohantam is vele rögtön haza.

A történet a Londonban élő London család életébe nyújt betekintést. (Az eddig tapasztaltak alapján Jewell bizony súlyos London mániában szenved). A három testvér, Ned, Sean és Tony remek viszonyt ápolnak a szüleikkel Bernie-vel és Gerry-vel. Mindenki éli persze a maga kis életét, Tony sikeres üzletember, aki nemrég esett túl az első válásán, Sean befutott író, aki életében először szerelmes, Ned, a legkisebb pedig épp most tért haza Ausztráliából. Mikor pedig Ned a hazaérkezés mámorában lubickolva betoppan a szülői házba, nem éppen abba botlik bele, akire számított. Ő Garvese, egy fura külsejű idegen, akit a London szülők befogadtak magukhoz. Elsőre senkinek sem szimpatikus ez az alak, gusztustalan hangokat ad ki köhögés közben, és rémes ruhákat hord. Lassan azonban nem csak a szülők, de a „gyerekek” is megkedvelik Garvese-t, a házibarátot, aki mindenki életében fontos változásokat idéz elő, s a legnagyobb bajban ad felbecsülhetetlen tanácsokat.

Jewell eddig olvasott könyvei közül ez tetszett nekem a leginkább. Humoros, jó kedélyű történet, teljesen hétköznapi emberek élete áll a középpontban. Mondhatnánk, hogy semmi extra. De nem mondjuk.:) Mert a szerző a már jól ismert egyedi, „Jewelles” atmoszférát nyújtja, igazán szeretnivalók a szereplők, és bizony olykor-olykor a rekeszizmokat is megtornásztatja. S amit még nagyon szeretek a könyveiben, hogy pár karakterben valamely ismerősömet, vagy éppen saját magamat is felfedezem olykor. Akár csak egy-egy jellemvonás vagy élethelyzet, esetleg szituáció adja a hasonlóságot. Ebben a regényben érdekes mód, egy férfi szereplőben, Ned-ben ismertem kicsit magamra, aki a helyét keresi az életben, próbálja kitalálni mit is akar kezdeni magával, akárcsak én.
Nagyon jó kis olvasmány volt, érdemes kézbe venni; 4,5 pont

Lisa Jewell honlapja és a szerzői polc a molyon.

Maggie Stiefvater: Linger

"One thousand ways to say good-bye
One thousand ways to cry
One thousand ways to hang your hat before you
go outside
I say good-bye good-bye good-bye
I shout it out so loud
‘Cause the next time that I find my voice I might
not remember how."


Most, hogy Sam újra fiú és Grace még mindig lány, úgy tűnhet a két fiatal megkapta a jól megérdemelt happy end-jét. A falkához azonban új farkasok csatlakoztak, akikkel Sam-nek kell foglalkoznia, Grace szülei pedig életükben először szülőkként akarnak viselkedni, s megtiltják a lánynak, hogy Sam-mel lehessen. Mindezek mellett pedig Grace megbetegszik, s nagyon is ijesztő tüneteket produkál…


Miután tavaly olvastam a Wolves of Mercy Falls trilógia első részét, a Shivert, alig vártam, hogy végre a második kötetre rátehessem a kezem. Stiefvater olyan csodákat művel a szavakkal, gondolatfoszlányokkal, dalszövegekkel, hogy soha többé nem akarok Mercy Falls-ból szabadulni. Viszont ez szerintem tipikusan az a fajta könyv, amit az olvasók vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Vagy elkapod az atmoszférát, a búskomor hangulatot, és teljesen beleszerelmesedsz a regénybe (és Sam-be:)), vagy unalmas, eseménytelen tinisztorinak fogod gondolni.

Ha visszagondolok, és megpróbálom felidézni, miről is szólt valójában a Linger, őszintén szólva, nehéz megmondani. Mert persze történtek dolgok, az élet hömpölygött a maga lassú, nyugis tempójában, de valódi izgalomban, eseményben csak a legvégén lehetett részem. És mégis, hozzáragadtam a lapokhoz. Elnyelt ez a hatalmas hangulatbuborék, amitől az utolsó oldalakig képtelen voltam szabadulni.
A hangulat egy kicsit megváltozott a Shiver atmoszférájához képest. Az utóbbi keserédes, fájdalommal, lemondással átitatott történet, míg a Lingerben végig érzékelni lehetett valamiféle rejtett feszültséget a sokkal harmonikusabb alaphangulat mellett, ami csak lassan bontakozott ki. S a vége… egy kicsit összetörte a szívemet.

A történeten kívül nagyon fontos eleme a könyvnek a karakterek közti különbségek érzékeltetése. Az új fiú, Cole és Sam közti különbségek, ill. a Sam-Grace és a Cole-Isabel páros különbségei csúcsosodnak ki igazán. Az előbbi nyugis, szerelmes, jól összeszokott kettőst alkot, míg az utóbbi inkább impulzív, lelkileg sérült páros. S mindezt az teszi a legizgalmasabbá, hogy mind a négy szereplő narrál, s ezáltal tökéletesen belelátunk a fejükbe. Hogy stílszerű legyek, a legjobban így lehetne őket jellemezni:szerintem Sam és Grace EZ a dal, Cole és Isabel pedig EZ. Még így, olvasás nélkül is érzékelhető a különbség.

Összességében pedig csak magamat tudom ismételni: a Linger egy nagyon jó könyv, ami a hangulatával, az izgalmas narrációjával, a részletes leírásokkal, és a végső izgalmakkal rabul ejt. Érdemes elolvasni, 5 pont.

Mivel a történetben nagy hangsúlyt kap a zene, természetes, hogy maga Stiefvater is készített hozzá egy playlistet. ITT megtalálhatjátok.
Ez ITT  a könyv videója, ez pedig trilógia szerzői polca a molyon.

Ezenkívül jó hír azoknak, akik magyarul szeretnék olvasni a regényt, hogy a Könyvmolyképzőnél már elő lehet rendelni.
A harmadik rész pedig, Forever címmel jövő nyáron fog megjelenni. (én meg addig is tűkön ülök:))

Joanne Harris: Urak és Játékosok

"Egy jó tanár tudja, hogy van megjátszott és valódi harag; a megjátszott tisztes játék a tanári blöff eszköztárának része, de az igazi haragot mindenáron el kell rejteni, nehogy a fiúk - ezek a mesteri manipulátorok - megértsék, hogy fölénk kerekedjenek."

Mielőtt még elkezdenétek olvasni eme értékelést, hadd figyelmeztesselek benneteket, csak óvatosan. Könnyen beleeshettek abba a csapdába, amibe ez a kíváncsi blogíró is belepottyant.

Ugyanis mielőtt nekiálltam volna ennek a kötetnek, kicsit körülnéztem a molyon, mégis mit olvassak az írónőtől. Előzőleg a Szederbor volt porondon, s mivel az nagyon tetszett, gondoltam rávetem magam Harris egyéb műveire is. Az értékeléseket azonban nem kellett volna megnéznem, mert úgy valószínűleg nagyobb meglepetés ért volna.

Merthogy ennek a könyvnek az értékelésében csupa olyan dolgokat olvastam, mint: hű meg váó, micsoda csavar, teljesen váratlanul ért, stb. stb…

És persze én hülye ennek hatására végig a csavarra vártam. Gyakorlatilag az első mondattól kezdve azon agyaltam, vajon mi lesz az a bizonyos esemény. A legegyszerűbbtől a leghajmeresztőbb ötletekig minden eszembe jutott. Majd végül vállveregetve konstatáltam, hogy igen, bizony, nem sikerült átvernie. S annak ellenére, hogy sejtettem a megoldást, mégis teljesen le voltam döbbenve a végkimenetelen. Joanne Harris, le a kalappal!

A történet egyik különlegessége, hogy két narrátor meséli az eseményeket, egyiküket a fekete gyalog, míg a másikat a fehér király jelöli egy-egy fejezet elején. A gyalog az egyik tanár, akinek nem csak a jelenét, de a múltját is figyelemmel kísérhetjük, s megtudhatjuk, milyen szálak kötik a St. Oswaldhoz. A király pedig az iskola latin tanára, Mr. Straitley, aki mintegy 30 éve boldogítja a nebulókat, s aki nem mellesleg a kedvenc szereplőm lett, már az első pár fejezet után.

Az iskola tanárai és tanulói mindennapjaiba láthatunk bele a két narrátor által, ahol a hatalmi harcok, klikkesedés, csúfolódások és igaz barátságok egyaránt helyet foglalnak.

Ebben a tanévben azonban furcsa dolgok, baljós események sorozata veszi kezdetét, olyan sorscsapásokat okozva mindenki számára, melyet talán soha nem tudnak kiheverni. A bosszúhadjárat, melynek okait csak lassan ismerhetjük meg egyre izgalmasabbá, s egyben végzetessé is válik.

Titokzatos történet, feszültség, remek szereplők, fanyar humor. Azt hiszem pár szóban így lehetne összefoglalni a könyvet. Nagyon tetszett, ahogy Harris, a latin tanár szemén keresztül mind a tanárokat, mind a diákokat jellemezte, és nagyon tetszett a végkifejlet, ill. az ügyesen megkomponált cselekmény is. Eddig ez a kedvencem az írónőtől, bár még jó pár műve hátra van, de annyi biztos, hogy ezzel a könyvvel, számomra felejthetetlent alkotott; 5 pont.

Joanne Harris honlapja

Az írónő magyarul megjelent köteteit tartalmazó polc a molyon

Karen Essex: A fáraó

"...mire beköszönt a nyár, ott ülünk majd alexandriai palotád teraszán, és citromlevet szürcsölünk, miközben a tengeri fuvallat hűsíti arcunkat.
- A jövendőmondó szóljon belőled! - felelte Kleopátra.
Antonius ismét a térképre nézett, ujjával nyomon követte a tengerészeti bázisokat, lassú erőteljes ívet rajzolva. - Ez a legértékesebb nyaklánc, melyet valaha is adtam neked, kedvesem, és milyen jól fog állni. Tiéd a világ."


Igaz, több, mint egy hete befejeztem már ezt a könyvet, s azóta is vagy ezerszer leültem, hogy akkor most írok róla valami jót, s persze a vége mindig az lett, hogy hosszú percekig üres fejjel bámultam a képernyőre. Szóval mondhatni, feladtam. Nem tudok fantasztikusat írni. Mindig így járok az őrülten jó könyvekkel. Annyi mondanivalóm van, annyi apró mozzanat, ami olvasás közben nagyon jelentősnek tűnt, így utólag viszont valahogy fontosságát veszti. Valószínűleg egy könyvklubban vagy irodalomórán szupereket lehetne róla vitázni, meg elemezgetni az összefüggéseket, belemerülni a történelem különböző szegmenseibe és az írók ill. történészek nézőpontjaiba, de itt a blogon nem ez a lényeg. Úgyhogy megpróbálok rövid és célratörő lenni.:)

Szóval ez egy átlagos bejegyzés lesz, de közben gondoljatok arra, hogy A fáraó egy őrülten jó könyv. Letehetetlen. Az a fajta, amit legszívesebben állandóan olvasnál, s amikor valamiért mégis abba kell hagyni az olvasást, akkor is csak rá gondolsz. Nagyon tudok lelkesedni úgy általában minden könyvért, ami valamilyen okból tetszik, de amikor egy ilyen mű kerül a kezeim közé, amellyel kapcsolatban megszáll ez a fura ragaszkodás, az a legjobb érzés a világon.

Mivel ez a kötet a Kleopátra folytatása, egyértelműen az események ott folytatódnak, ahol az első rész abbamaradt. Caesar elfoglalja Alexandriát, Kleopátra – aki épp száműzetésben van – visszaoson a városba, hogy testvére háta mögött Caesar kegyeibe férkőzzön. A terve jobban sül el, mint azt valaha is remélhette, s idővel a kettejük közti kapocs Rómának is szemet szúr.
Azt hiszem a történelem eme szegmensét senkinek sem kell magyarázni, mindenki tudja, hogy Caesart Marcus Antonius követi, mind Kleopátra szívében (ágyában), mind pedig a Róma irányításáért folyó harcban…

Azt hiszem Essex-nek ezzel a könyvvel még jobban sikerült levennie a lábamról, mint az előző könyvével. Minden adott ahhoz, hogy maximálisan élvezhető legyen: egy csipetnyi betekintés az egyiptomi vallásba, csatajelenetek és azok részletes tervezése, intrikák és cselszövések, testvérháború, szerelem, győzelmek, küzdelem a végsőkig, veszteség. Az események gyorsan követték egymást, én meg annyira belemerültem a könyvbe, hogy az egyik pillanatban Kleopátra még épp egy szőnyegből csavarodott ki Caesar lábai előtt, mint holmi bakfis leányzó, majd mikor újra föleszméltem már Antoniussal hajózott a görög partok mentén, hogy összecsapjon Octavianussal.

S hogy mennyi a könyv valóságalapja? Szeretném azt hinni, hogy valóban így zajlott a történelem. Hogy Kleopátra tényleg az a fajta ember volt, akit a szerző mutatott. Egy királynő, aki megtett mindent a népéért, aki nem csak a hatalom megszerzése érdekében szövetkezett Caesarral és Antoniussal, nem egy számító és rideg nő volt. Mert a történelemkönyvek így mutatják őt, s maga Essex is hozzáfűzi az utószóban, hogy minden akkori forrás megsemmisült, ezért a leírtak inkább egyfajta tisztelgés előtte, egy másik nézőpont bemutatása, s valójában soha nem ismerjük meg az igazi Kleopátrát. S azt se feledjük, hogy mindig a győztesek írják a történelmet.

Összefoglalásként meg csak annyit mondhatok, vagyis inkább biztatnék mindenkit, hogy ha szembe találjátok magatokat ezzel a könyvvel, ne hagyjátok ki, mert annyira, de annyira…Nekem kedvenc lett. 5* pont.

Ui.: azt hiszem Fiorella (aki nemrég olvasta a Leonardo hattyúit) meg én lassan elmehetnénk Karen Essex nem hivatalos szószólójának, azok után amennyit áradozunk róla.:)

Kreatív lettem...

Hű, most aztán tényleg meghatódtam. Díjat kaptam, méghozzá: Nancy-től, Mónikától, Zenkától és Fiorellától. Köszönöm csajok, nagyon jól esik! Ezek után persze én sem lustálkodhatom el a dolgot, így megpróbálom továbbadni.


Először is, azt azért hadd mondjam el, hogy szerintem bárki, aki könyves blogot vezet kreatív, ilyen vagy olyan formában; szóval minden általam olvasott bloggernek, sőt molyos figyeltemnek is szívesen továbbítanám. De mivel csak 5-öt lehet választani, íme: F-Andi, Borostyán, Elhaym, FFG és Norin. Nem vagyok biztos benne, hogy megkaptátok-e már, de sebaj; megérdemlitek!:)