Maggie Stiefvater: Linger

"One thousand ways to say good-bye
One thousand ways to cry
One thousand ways to hang your hat before you
go outside
I say good-bye good-bye good-bye
I shout it out so loud
‘Cause the next time that I find my voice I might
not remember how."


Most, hogy Sam újra fiú és Grace még mindig lány, úgy tűnhet a két fiatal megkapta a jól megérdemelt happy end-jét. A falkához azonban új farkasok csatlakoztak, akikkel Sam-nek kell foglalkoznia, Grace szülei pedig életükben először szülőkként akarnak viselkedni, s megtiltják a lánynak, hogy Sam-mel lehessen. Mindezek mellett pedig Grace megbetegszik, s nagyon is ijesztő tüneteket produkál…


Miután tavaly olvastam a Wolves of Mercy Falls trilógia első részét, a Shivert, alig vártam, hogy végre a második kötetre rátehessem a kezem. Stiefvater olyan csodákat művel a szavakkal, gondolatfoszlányokkal, dalszövegekkel, hogy soha többé nem akarok Mercy Falls-ból szabadulni. Viszont ez szerintem tipikusan az a fajta könyv, amit az olvasók vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Vagy elkapod az atmoszférát, a búskomor hangulatot, és teljesen beleszerelmesedsz a regénybe (és Sam-be:)), vagy unalmas, eseménytelen tinisztorinak fogod gondolni.

Ha visszagondolok, és megpróbálom felidézni, miről is szólt valójában a Linger, őszintén szólva, nehéz megmondani. Mert persze történtek dolgok, az élet hömpölygött a maga lassú, nyugis tempójában, de valódi izgalomban, eseményben csak a legvégén lehetett részem. És mégis, hozzáragadtam a lapokhoz. Elnyelt ez a hatalmas hangulatbuborék, amitől az utolsó oldalakig képtelen voltam szabadulni.
A hangulat egy kicsit megváltozott a Shiver atmoszférájához képest. Az utóbbi keserédes, fájdalommal, lemondással átitatott történet, míg a Lingerben végig érzékelni lehetett valamiféle rejtett feszültséget a sokkal harmonikusabb alaphangulat mellett, ami csak lassan bontakozott ki. S a vége… egy kicsit összetörte a szívemet.

A történeten kívül nagyon fontos eleme a könyvnek a karakterek közti különbségek érzékeltetése. Az új fiú, Cole és Sam közti különbségek, ill. a Sam-Grace és a Cole-Isabel páros különbségei csúcsosodnak ki igazán. Az előbbi nyugis, szerelmes, jól összeszokott kettőst alkot, míg az utóbbi inkább impulzív, lelkileg sérült páros. S mindezt az teszi a legizgalmasabbá, hogy mind a négy szereplő narrál, s ezáltal tökéletesen belelátunk a fejükbe. Hogy stílszerű legyek, a legjobban így lehetne őket jellemezni:szerintem Sam és Grace EZ a dal, Cole és Isabel pedig EZ. Még így, olvasás nélkül is érzékelhető a különbség.

Összességében pedig csak magamat tudom ismételni: a Linger egy nagyon jó könyv, ami a hangulatával, az izgalmas narrációjával, a részletes leírásokkal, és a végső izgalmakkal rabul ejt. Érdemes elolvasni, 5 pont.

Mivel a történetben nagy hangsúlyt kap a zene, természetes, hogy maga Stiefvater is készített hozzá egy playlistet. ITT megtalálhatjátok.
Ez ITT  a könyv videója, ez pedig trilógia szerzői polca a molyon.

Ezenkívül jó hír azoknak, akik magyarul szeretnék olvasni a regényt, hogy a Könyvmolyképzőnél már elő lehet rendelni.
A harmadik rész pedig, Forever címmel jövő nyáron fog megjelenni. (én meg addig is tűkön ülök:))

Joanne Harris: Urak és Játékosok

"Egy jó tanár tudja, hogy van megjátszott és valódi harag; a megjátszott tisztes játék a tanári blöff eszköztárának része, de az igazi haragot mindenáron el kell rejteni, nehogy a fiúk - ezek a mesteri manipulátorok - megértsék, hogy fölénk kerekedjenek."

Mielőtt még elkezdenétek olvasni eme értékelést, hadd figyelmeztesselek benneteket, csak óvatosan. Könnyen beleeshettek abba a csapdába, amibe ez a kíváncsi blogíró is belepottyant.

Ugyanis mielőtt nekiálltam volna ennek a kötetnek, kicsit körülnéztem a molyon, mégis mit olvassak az írónőtől. Előzőleg a Szederbor volt porondon, s mivel az nagyon tetszett, gondoltam rávetem magam Harris egyéb műveire is. Az értékeléseket azonban nem kellett volna megnéznem, mert úgy valószínűleg nagyobb meglepetés ért volna.

Merthogy ennek a könyvnek az értékelésében csupa olyan dolgokat olvastam, mint: hű meg váó, micsoda csavar, teljesen váratlanul ért, stb. stb…

És persze én hülye ennek hatására végig a csavarra vártam. Gyakorlatilag az első mondattól kezdve azon agyaltam, vajon mi lesz az a bizonyos esemény. A legegyszerűbbtől a leghajmeresztőbb ötletekig minden eszembe jutott. Majd végül vállveregetve konstatáltam, hogy igen, bizony, nem sikerült átvernie. S annak ellenére, hogy sejtettem a megoldást, mégis teljesen le voltam döbbenve a végkimenetelen. Joanne Harris, le a kalappal!

A történet egyik különlegessége, hogy két narrátor meséli az eseményeket, egyiküket a fekete gyalog, míg a másikat a fehér király jelöli egy-egy fejezet elején. A gyalog az egyik tanár, akinek nem csak a jelenét, de a múltját is figyelemmel kísérhetjük, s megtudhatjuk, milyen szálak kötik a St. Oswaldhoz. A király pedig az iskola latin tanára, Mr. Straitley, aki mintegy 30 éve boldogítja a nebulókat, s aki nem mellesleg a kedvenc szereplőm lett, már az első pár fejezet után.

Az iskola tanárai és tanulói mindennapjaiba láthatunk bele a két narrátor által, ahol a hatalmi harcok, klikkesedés, csúfolódások és igaz barátságok egyaránt helyet foglalnak.

Ebben a tanévben azonban furcsa dolgok, baljós események sorozata veszi kezdetét, olyan sorscsapásokat okozva mindenki számára, melyet talán soha nem tudnak kiheverni. A bosszúhadjárat, melynek okait csak lassan ismerhetjük meg egyre izgalmasabbá, s egyben végzetessé is válik.

Titokzatos történet, feszültség, remek szereplők, fanyar humor. Azt hiszem pár szóban így lehetne összefoglalni a könyvet. Nagyon tetszett, ahogy Harris, a latin tanár szemén keresztül mind a tanárokat, mind a diákokat jellemezte, és nagyon tetszett a végkifejlet, ill. az ügyesen megkomponált cselekmény is. Eddig ez a kedvencem az írónőtől, bár még jó pár műve hátra van, de annyi biztos, hogy ezzel a könyvvel, számomra felejthetetlent alkotott; 5 pont.

Joanne Harris honlapja

Az írónő magyarul megjelent köteteit tartalmazó polc a molyon

Karen Essex: A fáraó

"...mire beköszönt a nyár, ott ülünk majd alexandriai palotád teraszán, és citromlevet szürcsölünk, miközben a tengeri fuvallat hűsíti arcunkat.
- A jövendőmondó szóljon belőled! - felelte Kleopátra.
Antonius ismét a térképre nézett, ujjával nyomon követte a tengerészeti bázisokat, lassú erőteljes ívet rajzolva. - Ez a legértékesebb nyaklánc, melyet valaha is adtam neked, kedvesem, és milyen jól fog állni. Tiéd a világ."


Igaz, több, mint egy hete befejeztem már ezt a könyvet, s azóta is vagy ezerszer leültem, hogy akkor most írok róla valami jót, s persze a vége mindig az lett, hogy hosszú percekig üres fejjel bámultam a képernyőre. Szóval mondhatni, feladtam. Nem tudok fantasztikusat írni. Mindig így járok az őrülten jó könyvekkel. Annyi mondanivalóm van, annyi apró mozzanat, ami olvasás közben nagyon jelentősnek tűnt, így utólag viszont valahogy fontosságát veszti. Valószínűleg egy könyvklubban vagy irodalomórán szupereket lehetne róla vitázni, meg elemezgetni az összefüggéseket, belemerülni a történelem különböző szegmenseibe és az írók ill. történészek nézőpontjaiba, de itt a blogon nem ez a lényeg. Úgyhogy megpróbálok rövid és célratörő lenni.:)

Szóval ez egy átlagos bejegyzés lesz, de közben gondoljatok arra, hogy A fáraó egy őrülten jó könyv. Letehetetlen. Az a fajta, amit legszívesebben állandóan olvasnál, s amikor valamiért mégis abba kell hagyni az olvasást, akkor is csak rá gondolsz. Nagyon tudok lelkesedni úgy általában minden könyvért, ami valamilyen okból tetszik, de amikor egy ilyen mű kerül a kezeim közé, amellyel kapcsolatban megszáll ez a fura ragaszkodás, az a legjobb érzés a világon.

Mivel ez a kötet a Kleopátra folytatása, egyértelműen az események ott folytatódnak, ahol az első rész abbamaradt. Caesar elfoglalja Alexandriát, Kleopátra – aki épp száműzetésben van – visszaoson a városba, hogy testvére háta mögött Caesar kegyeibe férkőzzön. A terve jobban sül el, mint azt valaha is remélhette, s idővel a kettejük közti kapocs Rómának is szemet szúr.
Azt hiszem a történelem eme szegmensét senkinek sem kell magyarázni, mindenki tudja, hogy Caesart Marcus Antonius követi, mind Kleopátra szívében (ágyában), mind pedig a Róma irányításáért folyó harcban…

Azt hiszem Essex-nek ezzel a könyvvel még jobban sikerült levennie a lábamról, mint az előző könyvével. Minden adott ahhoz, hogy maximálisan élvezhető legyen: egy csipetnyi betekintés az egyiptomi vallásba, csatajelenetek és azok részletes tervezése, intrikák és cselszövések, testvérháború, szerelem, győzelmek, küzdelem a végsőkig, veszteség. Az események gyorsan követték egymást, én meg annyira belemerültem a könyvbe, hogy az egyik pillanatban Kleopátra még épp egy szőnyegből csavarodott ki Caesar lábai előtt, mint holmi bakfis leányzó, majd mikor újra föleszméltem már Antoniussal hajózott a görög partok mentén, hogy összecsapjon Octavianussal.

S hogy mennyi a könyv valóságalapja? Szeretném azt hinni, hogy valóban így zajlott a történelem. Hogy Kleopátra tényleg az a fajta ember volt, akit a szerző mutatott. Egy királynő, aki megtett mindent a népéért, aki nem csak a hatalom megszerzése érdekében szövetkezett Caesarral és Antoniussal, nem egy számító és rideg nő volt. Mert a történelemkönyvek így mutatják őt, s maga Essex is hozzáfűzi az utószóban, hogy minden akkori forrás megsemmisült, ezért a leírtak inkább egyfajta tisztelgés előtte, egy másik nézőpont bemutatása, s valójában soha nem ismerjük meg az igazi Kleopátrát. S azt se feledjük, hogy mindig a győztesek írják a történelmet.

Összefoglalásként meg csak annyit mondhatok, vagyis inkább biztatnék mindenkit, hogy ha szembe találjátok magatokat ezzel a könyvvel, ne hagyjátok ki, mert annyira, de annyira…Nekem kedvenc lett. 5* pont.

Ui.: azt hiszem Fiorella (aki nemrég olvasta a Leonardo hattyúit) meg én lassan elmehetnénk Karen Essex nem hivatalos szószólójának, azok után amennyit áradozunk róla.:)

Kreatív lettem...

Hű, most aztán tényleg meghatódtam. Díjat kaptam, méghozzá: Nancy-től, Mónikától, Zenkától és Fiorellától. Köszönöm csajok, nagyon jól esik! Ezek után persze én sem lustálkodhatom el a dolgot, így megpróbálom továbbadni.


Először is, azt azért hadd mondjam el, hogy szerintem bárki, aki könyves blogot vezet kreatív, ilyen vagy olyan formában; szóval minden általam olvasott bloggernek, sőt molyos figyeltemnek is szívesen továbbítanám. De mivel csak 5-öt lehet választani, íme: F-Andi, Borostyán, Elhaym, FFG és Norin. Nem vagyok biztos benne, hogy megkaptátok-e már, de sebaj; megérdemlitek!:)

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

"Ismerik azt az érzést, mikor az ember elkezd olvasni egy új könyvet, mielőtt még leülepedett volna benne az előző? Az ember maga mögött hagyja az előző könyvet, amelynek a gondolatai és a témái – sőt még a szereplői is – beleivódnak a ruhája szövetébe, és amikor kinyitja az újat, még mindig ott vannak."

Rengeteg az elfeledett könyv, az elfeledett író. Emberek, akik egész életüket a szavaknak, történeteknek, képzeletbeli kalandoknak szentelték. S akik ennek ellenére életükben csak kis elismerésben részesültek, haláluk után pedig a feledés homályába vesztek.
A könyveik azonban ott sorakoznak egy aprócska angol antikvárium polcain, ahol gondozzák, olvassák, szeretik őket. Margaret, aki egész életét ebben az antikváriumban töltötte,  odafigyel a könyvekre, emlékszik az íróikra. Olykor fellapozza őket, átérzi azokat a hangulatokat, amiket az írójuk meg akart örökíteni. Vigyáz rájuk. A könyvekre, és a bennük lakozó szellemiségre.
A nő egy napon egy különleges felkérést kap: Anglia leghíresebb írónője, Vida Winter kéri fel az életrajzának megírására. A híres írónő kilétét eleddig homály fedte, s miután Margaret elvállalja a feladatot egy olyan utazás veszi kezdetét, mely mindkettejüket megváltoztatja. Egy történet a múlt titkairól, ikertestvérekről, egy végzetes tűzesetről. Itt az ideje elmondani az igazat…


Őszinte leszek. Először nem tetszett a történet. Vagyis ez így nem igaz. A legelső fejezettől - ahol megismerhetjük Margaretet és az irodalmi kalandjait - teljesen el voltam bűvölve. Mikor azonban betekintést nyerhettünk az Angelfield család történetének első mozzanataiba, valahogy nem éreztem magaménak a könyvet. Idegen voltam a lapok között. Túl távoli volt, túl megfoghatatlan. Aztán ahogy fogytak az oldalak, generációk suhantak el a szemem előtt, kezdtek felnőni az ikrek, azon kaptam magam, hogy valami megváltozott. Egy egyszerűnek mondható történetből valódi életek, sorsok formálódtak a szemem előtt, a szereplők pedig lassan, lépésről-lépésre kerültek közel a szívemhez. Teljesen észrevétlenül egyszer csak én is ott éltem velük, magába szippantott a történet. Végül eljutottam arra a pontra, mikor azt mondhatom, ez a könyv kedvenc lett.


Setterfield remek mesélő. Nagyon ügyesen ugrált a múlt és jelen eseményei közt, s kisvártatva elérte, hogy mind Margaret mind pedig Vida Winter bőrébe bele tudjak bújni. Kettejük közül jó ideig egyértelműen Margarettel tudtam inkább azonosulni, s Ms. Winternek többet kellett dolgoznia azon, hogy közel kerülhessen a szívemhez. A regény elején megismert rideg, távolságtartó nőből lassacskán egy törődő, kedves emberré alakult át. Sok időbe került megismerni, s párhuzamosan azzal, ahogy megismerhettük a múltját, megismerhettük a jelenét is, őt magát. Az ő személyes története pedig egyértelműen levett a lábamról.


Eleinte nehezen szoktam hozzá a hangulathoz. Titkokkal teli, nyomasztó, szomorú légkör telepedett rám, s csak akkor tudtam igazán megérteni és átérezni, miután megértettem a miérteket. Viszont attól a pillanattól fogva imádtam, és legszívesebben el sem hagytam volna az angol kisvárost. Annyira a szívemhez nőttek a szereplők, a történet, hogy végül ez is egy olyan olvasmány lett, amit nem fogok elfelejteni egykönnyen. 5 pont. (csak azért nem 5*, mert az eleje nem volt az igazi.)

Ui.: az egyik legédesebb rész egyértelműen az, mikor az orvos megállapítja, hogy Margaret a romantikus fantáziájú hölgyeket megtámadó betegségben szenved, melynek tünetei az ájulás, kimerültség, étvágytalanság, rossz hangulat; s azt tanácsolja, hogy egy ideig a kisasszonyos regényei helyett olvassa ezt: „Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai kétszer tíz oldal, természetesen a könyv végéig.”

Játékra fel!

Először is köszönöm Fiorellának, amiért tovább adta nekem a lehetőséget!



A feladat pedig a következő:
Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!


A listában logikát ne keressetek, csak a hasamra csaptam és leírtam az első tíz regény címét, ami hirtelen eszembe jutott (vagy éppen itt áll az íróasztalom melletti polcon, és nem tudtam kikerülni). Viszont mindegyiket szeretem- sőt vannak itt kedvencek is- úgyhogy szívesen ajánlom őket bárkinek!:)


1. Cecilia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
2. Lisa Jewell: Vince és Joy
3. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
4. John Steinbeck: Édentől Keletre
5. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
6. Sarah Dessen: Tökéletes
7. Suzanne Collins: Az éhezők viadala
8. Raana Raas: Csodaidők (az összes, és bár így csalok, de egynek számolom őket:))
9. Laurell K Hamilton: A nevető holttest
10. Annemarie Selinko: Desirée


Akiknek pedig kíváncsi vagyok a listájára: Niki, Mónika, Nancy, Norin, Zenka

Na és akkor most egyben meg is köszönöm Nikinek a kreatív blogger díjat, amivel nem sokkal Fiorella után lepett meg. Köszi!!:)

Szabályok:
1.meg kell köszönni
2.a logót ki kell tenni a blogomra
3.be kell linkelnem, akitől kaptam
4.tovább kell adnom 7 embernek
5.be kell linkelnem őket
6.megjegyzést kell hagyni náluk
7.el kell árulnom magamról 7 dolgot
                 
 Mivel természetesen ezt is tovább kell adni, gyorsan kapok az alkalmon, és tovább adom azoknak, akiket már az imént megneveztem.


Íme 7 aprócska dolog rólam (kivételesen nem könyves témában):
- van 2 égetően rosszcsont, imádnivaló cicám, Guszti és Hógolyó
- ha nyernék a lottón az első dolgom az lenne, hogy befizetnék egy minimum 1 évig tartó világkörüli útra
- imádom a Forma-1-et, amióta csak az eszemet tudom nincs olyan futam, amit elszalasztottam volna (<3 Alonso)
- zene nélkül mit érek én?
- kedvenc színem a lila
- súlyos kávéfüggőségben szenvedek, amit mostanában, tekintettel a melegre jeges kávéval (szigorúan vanília fagyival, nem jégkockával!) teszek tűrhetővé
És akkor az utolsó; más most hirtelen nem jutott eszembe, de kéretik nem kinevetni!
- gyerekként (sőt igazából még most is) őrült Star Wars rajongó voltam; az öcsémmel éveken keresztül folyamatosan újra meg újra meg újra megnéztük azt a bizonyos 3 régi részt, s azon versenyeztünk, ki tudja pontosabban együtt mondani a szöveget a szinkronnal.

Jane Austen: A mansfieldi kastély

Crawford kisasszonynak nagyon igaza volt abban, amit a minap mondott rólad: te éppannyira félsz, hogy észrevesznek és megdicsérnek, mint más nők attól, hogy elhanyagolják őket.

A tíz éves Fanny Price elhagyva a családi fészket Mansfield Parkba kerül, a Bertram családhoz. Szülei a nehéz anyagi körülmények és a túl sok gyerek miatt könnyen lemondanak az érzékeny kislányról, aki így a kuzinjai társaságában nőhet fel, tisztességes anyagi körülmények között, s megfelelő nevelésben részesülhet.
Fanny boldogsága azonban nem felhőtlen. Az unokatestvérei közül egyedül Edmund szereti őt, a többiek kiközösítik, gyakran nem vesznek róla tudomást, s nagynénjei is kellőképpen megkeserítik az életét.
A szürke hétköznapok azonban távolodni látszanak, mikor egy fiatal testvérpár érkezik a birtokra, a Crawfordok, s a fiatalok izgalmas időtöltés gyanánt egy színdarab megvalósításába fognak. Jóllehet az előadásból nem lesz semmi, az előkészületek mégsem mennek kárba. A szereplők között erős érzelmi kötelékek alakulnak ki, szerelmi és baráti jellegűek egyaránt.


Ahogy az már Jane Austen-nál lenni szokott, a történetet a szerelem, az udvarlás, aprócska flörtök, eljegyzések végeláthatatlan sora alkotja. A társaságba már bevezetett Bertram lányok incselkednek Henry Crawforddal, aki miután aljas módon elrabolja a szívüket, elhagyja őket, s váratlanul, de nem kevesebb elánnal beleszeret Fanny-be. Fanny szíve azonban másért dobog, amit a lány a legbiztosabb titokként őriz, az olvasó számára idővel mégis nyilvánvalóvá válik. Valójában még ha akarnánk sem tudnánk figyelmen kívül hagyni azokat a pillantásokat, csendes de nagyon is szenvedélyes örömöt, csodálatot és tiszteletet, amit Fanny Edmund iránt érez. Csakhogy főhősünk, Edmund a lányt inkább tekinti a húgának, mint potenciális feleségjelöltnek, szívét pedig Crawford kisasszonynak tartogatja.

S habár hőseink a történet során mindvégig nagyon közel állnak egymáshoz, csak a könyv utolsó oldalain kapjuk meg a várt beteljesülést, egyfajta prológusként, ami bennem nem kevés hiányérzetet hagyott maga után.


Őszintén megmondom kissé félve álltam neki ennek az Austen kötetnek, mert korábban sok helyről hallottam ilyen-olyan mendemondákat, miszerint ez az egyik leggyengébb történet, a hősnő nem elég „hősies”, hiányzik belőle az írónőre oly jellemző humor.
De azt kell, hogy mondjam, még ha ezek igazak is, én nagyon szerettem Mansfield Parkot. Igen, Fanny valóban nem olyan élénk és sziporkázó személyiség, mint Lizzy Bennett, én azonban semmi rosszat nem találtam a félénkségében. Nem gondolom, hogy a zárkózottság negatív jellemvonás volna.
Talán nem ez Austen leghumorosabb műve, de nagyon tetszett, ahogy ironizál, és olykor gúnyt űz a szereplőiből. Fejezetenként legalább egyszer rá kellett ébrednem, hogy az emberi hülyeség bizony nem ismer határokat.
Azt talán említenem sem kell, micsoda élvezetet nyújtott a nyelvezet, az udvarias körmondatok, a burkolt csipkelődés.


A szereplőkről pedig egyértelműen kijelenthető, hogy míg Fanny és Edmund egyfajta erkölcsi piedesztán álltak, addig a többiek mind gyarló, rossz és gyakran idegesítő tulajdonságokkal rendelkeztek. Közülük is engem a legjobban Mr. Norris kergetett az őrületbe. Az biztos, hogy ez a nő ritka idegesítő egy fehérnép. Az állandó okoskodása, a tudatlansága, és legfőképp a Fanny ellen irányuló gonoszsága az őrületbe kergetett.

Egyedül azt hiányoltam a történetből, hogy a nagy párkeresés közepette pont a legfontosabb pár egymásra találása lett elbagatelizálva. Hiszen Edmund és Fanny ennél jóval többet is megérdemeltek volna. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha maga Austen is kiábrándult volna a szerelemből, s így a végén azért úgy mellesleg megemlítette a happy endet, csakhogy mindenki megnyugodhasson.


Summa summarum, szuper élményt jelentett elolvasni a regényt. Jó volt elveszni egy kicsit az angol vidéken, a levélírás gyönyöreiben, a vágyakozó szerelemben. Azóta is nosztalgiával gondolok Mansfieldre; 4 pont.

Philip Pullman: A titokzatos kés

-És, Will- tette hozzá-, nem árullak el senkinek. Ígérem.

-Jó.
-Pedig egyszer megtettem. Elárultam valakit. Az volt a legrosszabb dolog, amit életemben elkövettem. Igazában azt hittem az életét mentem meg, és közben a lehető legveszedelmesebb helyre vittem. Rémesen meggyűlöltem magamat az ostobaságomért. Úgyhogy nagyon-nagyon igyekszem, nehogy véletlenül téged is eláruljalak.

Vigyázat, aki nem olvasta az Északi fényt, könnyen spoilerekbe ütközhet, bár próbálok csak annyit írni a cselekményről, amennyi szükséges.


Nos tehát, a történet ott folytatódik, ahol az Északi fény abbamaradt. Miután Lyra és Pan, követve Lord Asrielt, átjutnak egy másik világba, izgalmasabbnál izgalmasabb, s igencsak erőt próbáló kalandokkal kell szembenézniük. Aggodalomra persze semmi ok! Hisz ismerjük Lyrát. Mégis ki más lenne alkalmasabb egy ilyen veszélyes küldetés végrehajtására, mint ő.
A hosszú utat, ami előtte áll azonban nem egyedül kell megtennie. Új segítője akad, Will személyében, akiben méltó társra lel, s aki ha lehet, még olykor bátrabban és vakmerőbben viselkedik mint a lány.
Will, aki a mi világunkban él (vagy legalábbis a miénkhez nagyon hasonlóban), talál egy ajtót. Persze nem akármilyen ajtó az. Ez az ajtó egy másik világba vezet, ahová Will kénytelen átlépni, s ahol először egy teremtett lelket sem talál, kivéve Lyrát és Pantalaimont.
Miután a két gyerek barátságot köt, kezdetét veszik a kalandok. Míg Lyra és Will a mi világunkban együtt próbálnak rájönni a Por valódi mivoltára és megtalálni Will eltűnt apját, aki maga is a Por után kutatott, addig Serafina Pekkala és boszorkánynemzetsége Lee Scorsby segítségével egy halottnak hitt tudós után kutatnak és próbálnak rátalálni magára Lyrára is. A kislány ugyanis fontos szerepet tölthet be a háborúban, ami az egyház ellen készülődik, s ez a szerep talán jóval nagyobb, mint amire bárki is valaha gondolt.
Mindeközben pedig a háttérben Lord Asriel hadsereget toboroz, s egyre több világból gyűjt maga köré követőket, akik a végső céljának elérésében nélkülözhetetlenné válnak.


Az biztos, hogy ebben a kötetben izgalmakban egy percre sem volt hiány. A különböző világok közti kalandok, a titokzatos kés megszerzése, az aletiométer visszaszerzése közben végig a penge élén táncoltak a szereplők. Az események során egy lélegzetvételnyi nyugi sem volt. Titkokra derült fény, majd újabb kérdésekre vetültek fel, én meg csak kapkodtam a fejem jobbra-balra.
A könyv végeztével- mikor is a feszültséghányadosom a tetőfokára hágott- kellett ráeszmélnem, hogy a könyvtár csak augusztusban nyit ki újra, s nem tudok nekiállni a befejező résznek, úgyhogy addig itt rágom a körmöm, és azon cidrizek, vajon mi fog történni még ezek után, s egyáltalán hogyan fog zárulni ez a kaland? Mert ez bizony kaland volt a javából, s nemcsak a szereplőknek, nekem is.:)

Az értékelés pedig nem okozott sok fejtörést, 5 pont.



Ui.: egyébként a könyvek különlegessége- s nekem személyes kedvencem-, hogy minden egyes fejezetnek külön címe van, ráadásul az új kiadásban (2007-es) találhatunk egy kis rajzot is a cím mellett, amely valamilyen módon utal a tartalomra.

Libba Bray: A Great and Terrible Beauty (Rettentő gyönyörűség)

Felicity regards Miss Moore coolly. "How did you come to know so much about goddesses and such, Miss Moore?"Miss Moore leans her face in toward Felicity's till they're separated by only a breath or two. I think Felicity is really going to be raked over the coals for being so cheeky. Miss Moore speaks slowly, deliberately. "I know because I read". She pulls back and stands, hands on hips, offering us a challenge. "May I suggest that you all read? And often. Believe me, it's nice to have something to talk about other than the weather and the Queen's health. Your mind is not a cage. It's a garden. And it requires cultivating.

Az Indiában élő 16 éves Gemma Doyle minden vágya, hogy Angliába járhasson iskolába, ahogy azt minden korabeli fiatal lány teszi. A lány állandó harcban áll anyjával emiatt, aki fiatal korára hivatkozva, nem engedi érvényesíteni akaratát. Egy veszekedést követő azonban Gemma anyja meghal, s ő akaratán kívül- látomás formájában- végignézi azt.

Ezek után Gemma mégiscsak Angliába kerül, mégpedig egy nagyon jó hírű bentlakásos iskolába, ahol elkerülhetetlenül belegabalyodik a gazdag, csodaszép és mérhetetlenül alattomos lányok intrikáiba. Ez azonban semmi ahhoz a megmagyarázhatatlan jelenséghez képest, ami Gemmát rettegésben tartja,s kétségtelenül anyja halálával is összefüggésben áll.

Az iskolába járó lányok közt Gemma egyértelműen kilóg a sorból. Míg a többi lány másra sem gondol, minthogy hogyan fogjon férjet magának, és olyan képességekre és tudásra tegyen szert, mellyel tökéletes benyomást tehet a társadalmi eseményeken az ő kiváló- és természetesen befolyásos- férje oldalán, addig Gemma lelkét jóval baljósabb és veszélyesebb problémák nyomják. Az anyja megmagyarázhatatlan halála, bűntudat és magány, a víziók, melyek olyan helyekre röpítik, melyeket talán nem is szabadna látogatnia.

Miután Gemma pár osztálytársával összebarátkozik, a lányoknak olyan kalandokban lesz részük, amit mások még csak nem is sejtenek. Olyan helyekre merészkednek, ahová nem szabadna, s nem várt veszélyek leselkednek rájuk. Bizony, Gemma számára igencsak gyötrő titkokra derül fény, amelyekkel nehezen képes megbírkózni.

Az eseményeket áthatja a misztikum, a rejtély és nem kevés izgalom, a viktoriánus korabeli hangulat és nyelvezet pedig igazi XIX. század beli atmoszférát teremt. S habár a történet vége keserédes utóízt hagyott maga után, jó pár kérdés nyitva maradt, mely egyértelműen arra ösztönöz, hogy belevágjak a folytatásába.

Összességében csak annyit tudok mondani, hogy a Rettentő gyönyörűség az ifjúsági irodalom hatalmas tengerében igazi ínyenc falat. S ami engem a leginkább lenyűgözött Libba Bray írásában- a megkapó történeten és az izgalmas szereplőgárdán túl- az a cselekmény tempója. A történet remek ütemben halad; egy percre sem ragad le fölöslegesen egy-egy jelenetnél, zajlanak az események, és közben azt sem éreztem, hogy rohannánk, vagy elsiklanánk valami fontos fölött. Nekem ez nagyon bejött. 4,5 pont.

A linkekre kattintva találhattok pár érdekességet:

a könyv promo videója

 Libba Bray (nagyon ötletes) weboldala
a trilógia oldala
a Spence Akadémia térképe

Karen Essex: Kleopátra

-Féltékeny vagy – mondta Kleopátra nyugodt hangon. – Azért, mert én különleges vagyok, te pedig nem.
-Mitől lennél te különleges, te kis szerencsétlen? – sziszegte Thea apró fogain át.
-Én vagyok az első Ptolemaiosz, aki beszéli az egyiptomi nép nyelvét. Az első, aki majdnem háromszáz éve más nyelvet is beszél a görögön kívül. Ezt mondják az egyiptomiak. És azt mondják, hogy orákulum vagyok. – Látta Thea növekvő dühét, ezért még hozzátette: - Görögül bárki tud.

 Ha Egyiptom, akkor mindenkinek a fáraók, piramisok, a pompa jut eszébe. Ez az Egyiptom azonban már nem az a csodás birodalom többé, ami egykoron volt. A Ptolemaiosz uralkodócsalád görög származású, a hivatalos nyelv ezáltal a görög, a morált és a visszafogottságot pedig még hírből sem ismerik. Hasonló életmódot folytatnak, mint a Római Birodalomban: esznek-isznak vég nélkül, orgiákon vesznek részt, és persze senki sem lehet biztonságban az egymás elleni összeesküvések kusza tengerében.


Történetünk főszereplője sincs könnyebb helyzetben, mint országa. Alig három éves, mikor anyja meghal. Későn érő gyermek, aprócska a termete és nem beszél, de akaratát már ilyen fiatalon is érvényesíti. Nővérei megkeserítik életét: hataloméhséggel, irigységgel, összeesküvésekkel és persze testvérféltékenységgel kell szembenéznie már idejekorán.
Meglehet, Kleopátra adottságai egy külső szemlélő számára eltörpülnek nővérei szépsége mellett, de aki elég figyelmes, az rögtön észreveszi a különbséget. Már gyermekként olyan karizmával rendelkezik, melyet nővérei még férfiszíveket- vagy inkább szemeket- megvadító bájakkal sem tudnak felülmúlni. Nagy hatást gyakorol az emberekre, esze vág, mint a borotva, különleges nyelvtehetség, melyet a diplomáciában és a népével való kapcsolattartásban (a királyi családban egyedül ő beszél egyiptomi nyelven) is kamatoztathat.
Hataloméhsége azonban mit sem különbözik nővéreiétől. Alig tíz éves, mikor eldönti, ha törik, ha szakad, ő követi apját a trónon, kerüljön bármibe.

A könyv lapjain a hercegnő gyermek és fiatalkorát követhetjük végig, s emellett kisebb szeleteket kapunk Róma életéből is. Caesar és Pompeius csatározásaiból, a birodalom növekedését szolgáló csatákból és háborúkból.

Beható jellemzést kapunk a korszakról, Rómáról, Egyiptomról egyaránt, ahol bizony nem volt elítélendő a homoszexualitás, s maga Essex sem próbál köntörfalazni a témát illetően. Kifinomult szépirodalomhoz szokottak valószínűleg igencsak zavarba jönnének, sőt mi több, mélységesen felháborodnának egy-egy jelenettől. Persze félni azért nem kell! Mindössze pár alkalommal találkozhatunk ilyen-olyan pirulást előidéző helyzetekkel a regény mintegy 450 oldalán, úgyhogy senki ne bátortalanodjon el attól, hogy kezébe vegye a könyvet! Esküszöm, megéri!


Mondanom sem kell, nagyon nagyon tetszett a könyv. Több tucat olyan információt tudtam meg a történelem eme szakaszáról, s az ekkor élő emberekről, melyeket anno az iskolában a tanárok említésre sem méltattak. Nem véletlen persze, az írónő három év kutatómunka után állt csak neki a könyv megírásának. A történet maga izgalmas, itt-ott ügyesen fűszerezve egy csipet humorral, főszereplőnk, Kleopátra pedig olyannyira érdekes és izgalmas személyiség, hogy az olvasó egy percre sem akarja letenni a könyvet, mert annyira magával ragadó. 5* pont.


Ui.: valószínűleg csak nekem volt újdonság (a középiskolai töri tanárom ugyanis nem állt épp a helyzet magaslatán), de engem teljesen meglepett, mikor megtudtam, hogy a Ptolemaidák családon belül házasodnak. Méghozzá adott fáraó legidősebb fia és lánya kel egybe, majd közösen irányítják az országot.


És akkor pár érdekes link: Karen Essex honlapja, a Ptolemaida-dinasztia, és a szokásos: a különböző kiadások borítói: