Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

"Ismerik azt az érzést, mikor az ember elkezd olvasni egy új könyvet, mielőtt még leülepedett volna benne az előző? Az ember maga mögött hagyja az előző könyvet, amelynek a gondolatai és a témái – sőt még a szereplői is – beleivódnak a ruhája szövetébe, és amikor kinyitja az újat, még mindig ott vannak."

Rengeteg az elfeledett könyv, az elfeledett író. Emberek, akik egész életüket a szavaknak, történeteknek, képzeletbeli kalandoknak szentelték. S akik ennek ellenére életükben csak kis elismerésben részesültek, haláluk után pedig a feledés homályába vesztek.
A könyveik azonban ott sorakoznak egy aprócska angol antikvárium polcain, ahol gondozzák, olvassák, szeretik őket. Margaret, aki egész életét ebben az antikváriumban töltötte,  odafigyel a könyvekre, emlékszik az íróikra. Olykor fellapozza őket, átérzi azokat a hangulatokat, amiket az írójuk meg akart örökíteni. Vigyáz rájuk. A könyvekre, és a bennük lakozó szellemiségre.
A nő egy napon egy különleges felkérést kap: Anglia leghíresebb írónője, Vida Winter kéri fel az életrajzának megírására. A híres írónő kilétét eleddig homály fedte, s miután Margaret elvállalja a feladatot egy olyan utazás veszi kezdetét, mely mindkettejüket megváltoztatja. Egy történet a múlt titkairól, ikertestvérekről, egy végzetes tűzesetről. Itt az ideje elmondani az igazat…


Őszinte leszek. Először nem tetszett a történet. Vagyis ez így nem igaz. A legelső fejezettől - ahol megismerhetjük Margaretet és az irodalmi kalandjait - teljesen el voltam bűvölve. Mikor azonban betekintést nyerhettünk az Angelfield család történetének első mozzanataiba, valahogy nem éreztem magaménak a könyvet. Idegen voltam a lapok között. Túl távoli volt, túl megfoghatatlan. Aztán ahogy fogytak az oldalak, generációk suhantak el a szemem előtt, kezdtek felnőni az ikrek, azon kaptam magam, hogy valami megváltozott. Egy egyszerűnek mondható történetből valódi életek, sorsok formálódtak a szemem előtt, a szereplők pedig lassan, lépésről-lépésre kerültek közel a szívemhez. Teljesen észrevétlenül egyszer csak én is ott éltem velük, magába szippantott a történet. Végül eljutottam arra a pontra, mikor azt mondhatom, ez a könyv kedvenc lett.


Setterfield remek mesélő. Nagyon ügyesen ugrált a múlt és jelen eseményei közt, s kisvártatva elérte, hogy mind Margaret mind pedig Vida Winter bőrébe bele tudjak bújni. Kettejük közül jó ideig egyértelműen Margarettel tudtam inkább azonosulni, s Ms. Winternek többet kellett dolgoznia azon, hogy közel kerülhessen a szívemhez. A regény elején megismert rideg, távolságtartó nőből lassacskán egy törődő, kedves emberré alakult át. Sok időbe került megismerni, s párhuzamosan azzal, ahogy megismerhettük a múltját, megismerhettük a jelenét is, őt magát. Az ő személyes története pedig egyértelműen levett a lábamról.


Eleinte nehezen szoktam hozzá a hangulathoz. Titkokkal teli, nyomasztó, szomorú légkör telepedett rám, s csak akkor tudtam igazán megérteni és átérezni, miután megértettem a miérteket. Viszont attól a pillanattól fogva imádtam, és legszívesebben el sem hagytam volna az angol kisvárost. Annyira a szívemhez nőttek a szereplők, a történet, hogy végül ez is egy olyan olvasmány lett, amit nem fogok elfelejteni egykönnyen. 5 pont. (csak azért nem 5*, mert az eleje nem volt az igazi.)

Ui.: az egyik legédesebb rész egyértelműen az, mikor az orvos megállapítja, hogy Margaret a romantikus fantáziájú hölgyeket megtámadó betegségben szenved, melynek tünetei az ájulás, kimerültség, étvágytalanság, rossz hangulat; s azt tanácsolja, hogy egy ideig a kisasszonyos regényei helyett olvassa ezt: „Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai kétszer tíz oldal, természetesen a könyv végéig.”

Játékra fel!

Először is köszönöm Fiorellának, amiért tovább adta nekem a lehetőséget!



A feladat pedig a következő:
Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!


A listában logikát ne keressetek, csak a hasamra csaptam és leírtam az első tíz regény címét, ami hirtelen eszembe jutott (vagy éppen itt áll az íróasztalom melletti polcon, és nem tudtam kikerülni). Viszont mindegyiket szeretem- sőt vannak itt kedvencek is- úgyhogy szívesen ajánlom őket bárkinek!:)


1. Cecilia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
2. Lisa Jewell: Vince és Joy
3. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
4. John Steinbeck: Édentől Keletre
5. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
6. Sarah Dessen: Tökéletes
7. Suzanne Collins: Az éhezők viadala
8. Raana Raas: Csodaidők (az összes, és bár így csalok, de egynek számolom őket:))
9. Laurell K Hamilton: A nevető holttest
10. Annemarie Selinko: Desirée


Akiknek pedig kíváncsi vagyok a listájára: Niki, Mónika, Nancy, Norin, Zenka

Na és akkor most egyben meg is köszönöm Nikinek a kreatív blogger díjat, amivel nem sokkal Fiorella után lepett meg. Köszi!!:)

Szabályok:
1.meg kell köszönni
2.a logót ki kell tenni a blogomra
3.be kell linkelnem, akitől kaptam
4.tovább kell adnom 7 embernek
5.be kell linkelnem őket
6.megjegyzést kell hagyni náluk
7.el kell árulnom magamról 7 dolgot
                 
 Mivel természetesen ezt is tovább kell adni, gyorsan kapok az alkalmon, és tovább adom azoknak, akiket már az imént megneveztem.


Íme 7 aprócska dolog rólam (kivételesen nem könyves témában):
- van 2 égetően rosszcsont, imádnivaló cicám, Guszti és Hógolyó
- ha nyernék a lottón az első dolgom az lenne, hogy befizetnék egy minimum 1 évig tartó világkörüli útra
- imádom a Forma-1-et, amióta csak az eszemet tudom nincs olyan futam, amit elszalasztottam volna (<3 Alonso)
- zene nélkül mit érek én?
- kedvenc színem a lila
- súlyos kávéfüggőségben szenvedek, amit mostanában, tekintettel a melegre jeges kávéval (szigorúan vanília fagyival, nem jégkockával!) teszek tűrhetővé
És akkor az utolsó; más most hirtelen nem jutott eszembe, de kéretik nem kinevetni!
- gyerekként (sőt igazából még most is) őrült Star Wars rajongó voltam; az öcsémmel éveken keresztül folyamatosan újra meg újra meg újra megnéztük azt a bizonyos 3 régi részt, s azon versenyeztünk, ki tudja pontosabban együtt mondani a szöveget a szinkronnal.

Jane Austen: A mansfieldi kastély

Crawford kisasszonynak nagyon igaza volt abban, amit a minap mondott rólad: te éppannyira félsz, hogy észrevesznek és megdicsérnek, mint más nők attól, hogy elhanyagolják őket.

A tíz éves Fanny Price elhagyva a családi fészket Mansfield Parkba kerül, a Bertram családhoz. Szülei a nehéz anyagi körülmények és a túl sok gyerek miatt könnyen lemondanak az érzékeny kislányról, aki így a kuzinjai társaságában nőhet fel, tisztességes anyagi körülmények között, s megfelelő nevelésben részesülhet.
Fanny boldogsága azonban nem felhőtlen. Az unokatestvérei közül egyedül Edmund szereti őt, a többiek kiközösítik, gyakran nem vesznek róla tudomást, s nagynénjei is kellőképpen megkeserítik az életét.
A szürke hétköznapok azonban távolodni látszanak, mikor egy fiatal testvérpár érkezik a birtokra, a Crawfordok, s a fiatalok izgalmas időtöltés gyanánt egy színdarab megvalósításába fognak. Jóllehet az előadásból nem lesz semmi, az előkészületek mégsem mennek kárba. A szereplők között erős érzelmi kötelékek alakulnak ki, szerelmi és baráti jellegűek egyaránt.


Ahogy az már Jane Austen-nál lenni szokott, a történetet a szerelem, az udvarlás, aprócska flörtök, eljegyzések végeláthatatlan sora alkotja. A társaságba már bevezetett Bertram lányok incselkednek Henry Crawforddal, aki miután aljas módon elrabolja a szívüket, elhagyja őket, s váratlanul, de nem kevesebb elánnal beleszeret Fanny-be. Fanny szíve azonban másért dobog, amit a lány a legbiztosabb titokként őriz, az olvasó számára idővel mégis nyilvánvalóvá válik. Valójában még ha akarnánk sem tudnánk figyelmen kívül hagyni azokat a pillantásokat, csendes de nagyon is szenvedélyes örömöt, csodálatot és tiszteletet, amit Fanny Edmund iránt érez. Csakhogy főhősünk, Edmund a lányt inkább tekinti a húgának, mint potenciális feleségjelöltnek, szívét pedig Crawford kisasszonynak tartogatja.

S habár hőseink a történet során mindvégig nagyon közel állnak egymáshoz, csak a könyv utolsó oldalain kapjuk meg a várt beteljesülést, egyfajta prológusként, ami bennem nem kevés hiányérzetet hagyott maga után.


Őszintén megmondom kissé félve álltam neki ennek az Austen kötetnek, mert korábban sok helyről hallottam ilyen-olyan mendemondákat, miszerint ez az egyik leggyengébb történet, a hősnő nem elég „hősies”, hiányzik belőle az írónőre oly jellemző humor.
De azt kell, hogy mondjam, még ha ezek igazak is, én nagyon szerettem Mansfield Parkot. Igen, Fanny valóban nem olyan élénk és sziporkázó személyiség, mint Lizzy Bennett, én azonban semmi rosszat nem találtam a félénkségében. Nem gondolom, hogy a zárkózottság negatív jellemvonás volna.
Talán nem ez Austen leghumorosabb műve, de nagyon tetszett, ahogy ironizál, és olykor gúnyt űz a szereplőiből. Fejezetenként legalább egyszer rá kellett ébrednem, hogy az emberi hülyeség bizony nem ismer határokat.
Azt talán említenem sem kell, micsoda élvezetet nyújtott a nyelvezet, az udvarias körmondatok, a burkolt csipkelődés.


A szereplőkről pedig egyértelműen kijelenthető, hogy míg Fanny és Edmund egyfajta erkölcsi piedesztán álltak, addig a többiek mind gyarló, rossz és gyakran idegesítő tulajdonságokkal rendelkeztek. Közülük is engem a legjobban Mr. Norris kergetett az őrületbe. Az biztos, hogy ez a nő ritka idegesítő egy fehérnép. Az állandó okoskodása, a tudatlansága, és legfőképp a Fanny ellen irányuló gonoszsága az őrületbe kergetett.

Egyedül azt hiányoltam a történetből, hogy a nagy párkeresés közepette pont a legfontosabb pár egymásra találása lett elbagatelizálva. Hiszen Edmund és Fanny ennél jóval többet is megérdemeltek volna. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha maga Austen is kiábrándult volna a szerelemből, s így a végén azért úgy mellesleg megemlítette a happy endet, csakhogy mindenki megnyugodhasson.


Summa summarum, szuper élményt jelentett elolvasni a regényt. Jó volt elveszni egy kicsit az angol vidéken, a levélírás gyönyöreiben, a vágyakozó szerelemben. Azóta is nosztalgiával gondolok Mansfieldre; 4 pont.

Philip Pullman: A titokzatos kés

-És, Will- tette hozzá-, nem árullak el senkinek. Ígérem.

-Jó.
-Pedig egyszer megtettem. Elárultam valakit. Az volt a legrosszabb dolog, amit életemben elkövettem. Igazában azt hittem az életét mentem meg, és közben a lehető legveszedelmesebb helyre vittem. Rémesen meggyűlöltem magamat az ostobaságomért. Úgyhogy nagyon-nagyon igyekszem, nehogy véletlenül téged is eláruljalak.

Vigyázat, aki nem olvasta az Északi fényt, könnyen spoilerekbe ütközhet, bár próbálok csak annyit írni a cselekményről, amennyi szükséges.


Nos tehát, a történet ott folytatódik, ahol az Északi fény abbamaradt. Miután Lyra és Pan, követve Lord Asrielt, átjutnak egy másik világba, izgalmasabbnál izgalmasabb, s igencsak erőt próbáló kalandokkal kell szembenézniük. Aggodalomra persze semmi ok! Hisz ismerjük Lyrát. Mégis ki más lenne alkalmasabb egy ilyen veszélyes küldetés végrehajtására, mint ő.
A hosszú utat, ami előtte áll azonban nem egyedül kell megtennie. Új segítője akad, Will személyében, akiben méltó társra lel, s aki ha lehet, még olykor bátrabban és vakmerőbben viselkedik mint a lány.
Will, aki a mi világunkban él (vagy legalábbis a miénkhez nagyon hasonlóban), talál egy ajtót. Persze nem akármilyen ajtó az. Ez az ajtó egy másik világba vezet, ahová Will kénytelen átlépni, s ahol először egy teremtett lelket sem talál, kivéve Lyrát és Pantalaimont.
Miután a két gyerek barátságot köt, kezdetét veszik a kalandok. Míg Lyra és Will a mi világunkban együtt próbálnak rájönni a Por valódi mivoltára és megtalálni Will eltűnt apját, aki maga is a Por után kutatott, addig Serafina Pekkala és boszorkánynemzetsége Lee Scorsby segítségével egy halottnak hitt tudós után kutatnak és próbálnak rátalálni magára Lyrára is. A kislány ugyanis fontos szerepet tölthet be a háborúban, ami az egyház ellen készülődik, s ez a szerep talán jóval nagyobb, mint amire bárki is valaha gondolt.
Mindeközben pedig a háttérben Lord Asriel hadsereget toboroz, s egyre több világból gyűjt maga köré követőket, akik a végső céljának elérésében nélkülözhetetlenné válnak.


Az biztos, hogy ebben a kötetben izgalmakban egy percre sem volt hiány. A különböző világok közti kalandok, a titokzatos kés megszerzése, az aletiométer visszaszerzése közben végig a penge élén táncoltak a szereplők. Az események során egy lélegzetvételnyi nyugi sem volt. Titkokra derült fény, majd újabb kérdésekre vetültek fel, én meg csak kapkodtam a fejem jobbra-balra.
A könyv végeztével- mikor is a feszültséghányadosom a tetőfokára hágott- kellett ráeszmélnem, hogy a könyvtár csak augusztusban nyit ki újra, s nem tudok nekiállni a befejező résznek, úgyhogy addig itt rágom a körmöm, és azon cidrizek, vajon mi fog történni még ezek után, s egyáltalán hogyan fog zárulni ez a kaland? Mert ez bizony kaland volt a javából, s nemcsak a szereplőknek, nekem is.:)

Az értékelés pedig nem okozott sok fejtörést, 5 pont.



Ui.: egyébként a könyvek különlegessége- s nekem személyes kedvencem-, hogy minden egyes fejezetnek külön címe van, ráadásul az új kiadásban (2007-es) találhatunk egy kis rajzot is a cím mellett, amely valamilyen módon utal a tartalomra.

Libba Bray: A Great and Terrible Beauty (Rettentő gyönyörűség)

Felicity regards Miss Moore coolly. "How did you come to know so much about goddesses and such, Miss Moore?"Miss Moore leans her face in toward Felicity's till they're separated by only a breath or two. I think Felicity is really going to be raked over the coals for being so cheeky. Miss Moore speaks slowly, deliberately. "I know because I read". She pulls back and stands, hands on hips, offering us a challenge. "May I suggest that you all read? And often. Believe me, it's nice to have something to talk about other than the weather and the Queen's health. Your mind is not a cage. It's a garden. And it requires cultivating.

Az Indiában élő 16 éves Gemma Doyle minden vágya, hogy Angliába járhasson iskolába, ahogy azt minden korabeli fiatal lány teszi. A lány állandó harcban áll anyjával emiatt, aki fiatal korára hivatkozva, nem engedi érvényesíteni akaratát. Egy veszekedést követő azonban Gemma anyja meghal, s ő akaratán kívül- látomás formájában- végignézi azt.

Ezek után Gemma mégiscsak Angliába kerül, mégpedig egy nagyon jó hírű bentlakásos iskolába, ahol elkerülhetetlenül belegabalyodik a gazdag, csodaszép és mérhetetlenül alattomos lányok intrikáiba. Ez azonban semmi ahhoz a megmagyarázhatatlan jelenséghez képest, ami Gemmát rettegésben tartja,s kétségtelenül anyja halálával is összefüggésben áll.

Az iskolába járó lányok közt Gemma egyértelműen kilóg a sorból. Míg a többi lány másra sem gondol, minthogy hogyan fogjon férjet magának, és olyan képességekre és tudásra tegyen szert, mellyel tökéletes benyomást tehet a társadalmi eseményeken az ő kiváló- és természetesen befolyásos- férje oldalán, addig Gemma lelkét jóval baljósabb és veszélyesebb problémák nyomják. Az anyja megmagyarázhatatlan halála, bűntudat és magány, a víziók, melyek olyan helyekre röpítik, melyeket talán nem is szabadna látogatnia.

Miután Gemma pár osztálytársával összebarátkozik, a lányoknak olyan kalandokban lesz részük, amit mások még csak nem is sejtenek. Olyan helyekre merészkednek, ahová nem szabadna, s nem várt veszélyek leselkednek rájuk. Bizony, Gemma számára igencsak gyötrő titkokra derül fény, amelyekkel nehezen képes megbírkózni.

Az eseményeket áthatja a misztikum, a rejtély és nem kevés izgalom, a viktoriánus korabeli hangulat és nyelvezet pedig igazi XIX. század beli atmoszférát teremt. S habár a történet vége keserédes utóízt hagyott maga után, jó pár kérdés nyitva maradt, mely egyértelműen arra ösztönöz, hogy belevágjak a folytatásába.

Összességében csak annyit tudok mondani, hogy a Rettentő gyönyörűség az ifjúsági irodalom hatalmas tengerében igazi ínyenc falat. S ami engem a leginkább lenyűgözött Libba Bray írásában- a megkapó történeten és az izgalmas szereplőgárdán túl- az a cselekmény tempója. A történet remek ütemben halad; egy percre sem ragad le fölöslegesen egy-egy jelenetnél, zajlanak az események, és közben azt sem éreztem, hogy rohannánk, vagy elsiklanánk valami fontos fölött. Nekem ez nagyon bejött. 4,5 pont.

A linkekre kattintva találhattok pár érdekességet:

a könyv promo videója

 Libba Bray (nagyon ötletes) weboldala
a trilógia oldala
a Spence Akadémia térképe

Karen Essex: Kleopátra

-Féltékeny vagy – mondta Kleopátra nyugodt hangon. – Azért, mert én különleges vagyok, te pedig nem.
-Mitől lennél te különleges, te kis szerencsétlen? – sziszegte Thea apró fogain át.
-Én vagyok az első Ptolemaiosz, aki beszéli az egyiptomi nép nyelvét. Az első, aki majdnem háromszáz éve más nyelvet is beszél a görögön kívül. Ezt mondják az egyiptomiak. És azt mondják, hogy orákulum vagyok. – Látta Thea növekvő dühét, ezért még hozzátette: - Görögül bárki tud.

 Ha Egyiptom, akkor mindenkinek a fáraók, piramisok, a pompa jut eszébe. Ez az Egyiptom azonban már nem az a csodás birodalom többé, ami egykoron volt. A Ptolemaiosz uralkodócsalád görög származású, a hivatalos nyelv ezáltal a görög, a morált és a visszafogottságot pedig még hírből sem ismerik. Hasonló életmódot folytatnak, mint a Római Birodalomban: esznek-isznak vég nélkül, orgiákon vesznek részt, és persze senki sem lehet biztonságban az egymás elleni összeesküvések kusza tengerében.


Történetünk főszereplője sincs könnyebb helyzetben, mint országa. Alig három éves, mikor anyja meghal. Későn érő gyermek, aprócska a termete és nem beszél, de akaratát már ilyen fiatalon is érvényesíti. Nővérei megkeserítik életét: hataloméhséggel, irigységgel, összeesküvésekkel és persze testvérféltékenységgel kell szembenéznie már idejekorán.
Meglehet, Kleopátra adottságai egy külső szemlélő számára eltörpülnek nővérei szépsége mellett, de aki elég figyelmes, az rögtön észreveszi a különbséget. Már gyermekként olyan karizmával rendelkezik, melyet nővérei még férfiszíveket- vagy inkább szemeket- megvadító bájakkal sem tudnak felülmúlni. Nagy hatást gyakorol az emberekre, esze vág, mint a borotva, különleges nyelvtehetség, melyet a diplomáciában és a népével való kapcsolattartásban (a királyi családban egyedül ő beszél egyiptomi nyelven) is kamatoztathat.
Hataloméhsége azonban mit sem különbözik nővéreiétől. Alig tíz éves, mikor eldönti, ha törik, ha szakad, ő követi apját a trónon, kerüljön bármibe.

A könyv lapjain a hercegnő gyermek és fiatalkorát követhetjük végig, s emellett kisebb szeleteket kapunk Róma életéből is. Caesar és Pompeius csatározásaiból, a birodalom növekedését szolgáló csatákból és háborúkból.

Beható jellemzést kapunk a korszakról, Rómáról, Egyiptomról egyaránt, ahol bizony nem volt elítélendő a homoszexualitás, s maga Essex sem próbál köntörfalazni a témát illetően. Kifinomult szépirodalomhoz szokottak valószínűleg igencsak zavarba jönnének, sőt mi több, mélységesen felháborodnának egy-egy jelenettől. Persze félni azért nem kell! Mindössze pár alkalommal találkozhatunk ilyen-olyan pirulást előidéző helyzetekkel a regény mintegy 450 oldalán, úgyhogy senki ne bátortalanodjon el attól, hogy kezébe vegye a könyvet! Esküszöm, megéri!


Mondanom sem kell, nagyon nagyon tetszett a könyv. Több tucat olyan információt tudtam meg a történelem eme szakaszáról, s az ekkor élő emberekről, melyeket anno az iskolában a tanárok említésre sem méltattak. Nem véletlen persze, az írónő három év kutatómunka után állt csak neki a könyv megírásának. A történet maga izgalmas, itt-ott ügyesen fűszerezve egy csipet humorral, főszereplőnk, Kleopátra pedig olyannyira érdekes és izgalmas személyiség, hogy az olvasó egy percre sem akarja letenni a könyvet, mert annyira magával ragadó. 5* pont.


Ui.: valószínűleg csak nekem volt újdonság (a középiskolai töri tanárom ugyanis nem állt épp a helyzet magaslatán), de engem teljesen meglepett, mikor megtudtam, hogy a Ptolemaidák családon belül házasodnak. Méghozzá adott fáraó legidősebb fia és lánya kel egybe, majd közösen irányítják az országot.


És akkor pár érdekes link: Karen Essex honlapja, a Ptolemaida-dinasztia, és a szokásos: a különböző kiadások borítói:

Philip Pullman: Északi fény

Igaz pár évvel ezelőtt láttam a könyvből készült filmet (Az arany iránytű), de sok mindenre nem emlékeztem belőle. Egyáltalán nem győzött meg arról, hogy nekem ezt feltétlenül meg kellett néznem. Már akkor is azon kattogtam, hogy inkább a könyvet kellett volna elolvasnom, mert a film nekem valahogy hiányosnak tűnt. (bár az is igaz, hogy szerintem nagyon sok könyvadaptációnál ez a helyzet, de ennél még jobban zavart, mint máshol.)

És igazam is lett, mert a könyv tényleg milliószor jobban bejött, mint a film.

Már rögtön az első oldalakon egy nagyon összetett, érdekes világba csöppenünk. Egy olyan világba, ahol az embereknek születésük pillanatától fogva van egy daimónjuk, egy kis állat, aki szoros összeköttetésben áll a „gazdájával”. A legjobb a barátja, legfőbb bizalmasa,a lelke egy darabja. A daimónt nem lehet elválasztani az emberétől, mert az olyan, mintha a lelkét vennék el tőle.

Ebben a világban harcos jegesmedvék, boszorkányok élnek, és tatárok tartják rettegésben az embereket.

A történetben többször is szó esik a Porról, amelyről senki nem tudja pontosan micsoda, de az biztos, hogy összefüggésben áll a daimónokkal. A Magisztérium kutatócsoportokat küld északra, akik próbálják kitalálni, vajon mi is pontosan ez a fura, újszerű jelenség. S vajon sikerül erre bárkinek rájönni?

Mikor azonban Anglia szerte eltünedeznek a gyerekek, s az a hír járja, hogy mindehhez a Pornak van köze, egy népcsoport, a gyiptusok gyermekeik keresésére indulnak az Északi Sark felé. Ebben a keresésben vesz részt történetünk főszereplője, Lyra is, akinek kis barátját, Rogert is magukkal vitték az Átkosok (így nevezik a gyerekrablókat).

Lyra, aki árvaként nevelkedik Oxford egyik legpatinásabb kollégiumában, égetően rossz, eleven kislány. Egyetlen rokona nagybátyja, Lord Asriel, akinek nagy szerepe van a Por kutatásában.

Lyra kivételesen eszes korához képest. Meg van még benne a gyermeki báj, a végtelen optimizmus és persze jó adag csintalanság is- ami számomra nagyon is szerethetővé teszi-, s mindez éles elmével párosul.

Lyra és daimónja, Pantalaimon rengeteg kalandban vesz részt, veszélyes helyzetekbe csöppennek útjuk során, és igaz barátra tesznek szert egy harcos medve, Iorek Byrnison személyébe.

Útjában másik "segítője" pedig az arany iránytű, melyet csak a kislány tud értelmezni, s a múlttal, a jelennel és a jövővel kapcsolatos kérdéseire adja meg a választ.

Egészében nézve nagyon tetszett a történet, viszont a pontozással bajban vagyok (elég gyakran előfordul), mert az elején úgy éreztem, egy kicsit nehezen indultak be az események, viszont a könyv második fele olyan izgalmakat tartogatott, melyek kárpótoltak mindenért, 4,5 pont. Ráadásul Pullman nagyon ügyesen nyitva hagyta a történetet, kényszerítve az olvasót arra, hogy feltétlenül el akarja olvasni a következő részt.

Végezetül a film hivatalos plakátja, és különböző kiadások borítói. És ha már a filmnél tartunk, így utólag már nem csak a történet hiányosságai, de a színészek (Nicole Kidman, mint Mrs. Coulter???) is erős homlokráncolást hagynak maguk után. De hogy valami pozitívumot is említsek, gyönyörűre sikerült a képi világa és a vizuális megjelenítés.

Lisa Jewell: Ralph bulija

Ismerkedjünk meg az Almanac út 31. lakóival! A regény az itt lakókat mutatja be nekünk, Raplh-ot és Smith-t, a két harmincas évei elején járó barátot, akik éppen új lakótársat keresnek, arra nem gondolva, hogy mikor betoppan az életükbe Jem, mindenkettejük megszokott, sőt unalmas kis életét a sarkaiból fordítja ki.
A földszinti lakásban él Siobham és Karl, akiknek kapcsolatában beüt az első komoly, s talán visszafordíthatatlan konfliktus. Mindketten választóponthoz érkeztek életükben, és nagyon úgy tűnik, talán ez egyszer nem lehet egy legyintéssel elintézni a dolgokat.
Az első emelet lakója pedig Cheri, alias a gonosz, minden hájjal megkent bombanő, akinek életcélja házas férfiak „megrontása” és anyagi kizsigerelése.
A történet több szálon fut, mindegyik szereplő életéből kapunk kisebb-nagyobb morzsákat, valójában azonban két páros- Jem és Ralph ill. Siobhan és Karl- (bimbódzó)kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. Alakulóban lévő szerelem és válságba került kapcsolat kettőse feszül egymásnak, remek konfliktus- és humorforrást teremtve.

Jewell egyik erénye, hogy szereplői hús-vér emberek, szeretjük vagy épp utáljuk őket, minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.
Az írónő nagyon jól használja a humort. Nem próbál vicceket erőltetni az olvasóra, egyszerűen csak úgy mozgatja a szereplőit, hogy az embernek akaratlanul mosolyra görbül a szája, vagy éppen szúr az oldala a vihogástól. (Velem egyszer-kétszer előfordult:))
Persze a történet nem csak móka és kacagás. Komoly párkapcsolati problémák, veszekedések, és ilyen-olyan hétköznapi összezördülések láncolatából épül fel. Olvasás közben nem csak nevetni, olykor bizony szomorkodni is lehet.


/Annak ellenére, hogy nekem nagyon tetszett a könyv, pár momentum kifejezetten zavart a történet során, mint például a különböző drogokkal kapcsolatos részek. Olykor úgy éreztem, Jewell azt próbálta érzékeltetni, hogy az emberek csak valamilyen kábítószer segítségével tudnak ellazulni, és jól érezni magukat. Persze lehet, csak én élek burokban, de nekem nem tetszett ez a hozzáállás./


Összességében ez egy élvezhető, humoros, igazi csajos könyv, hétköznapi, mindannyiunk számára ismerős élethelyzetekkel. A végén szerintem egy kicsit sok volt a kavarás, lehetett volna talán rövidebb is, de ettől függetlenül élvezet volt olvasni. 4,5 pont


(Ui.: az olyan részektől pedig, mint pl. Siobhan szőrkezelési problémáinak ecsetelése, kifeküdtem a röhögéstől)
Ezen a linken található L. J. honlapja, ezek pedig a kötet külföldi kiadásainak borítói:

                      

                          

Díjat kaptam!

Először is nagyon köszönöm Nancy-nek és Mónikának, ez most nagyon jól esett!

Elvileg 10 embernek kellene tovább adnom, de mivel még nagyon fiatalka a blogom, és nincs olyan sok bloggerrel kapcsolatom, most csak nekik küldöm tovább:


Niki: mert ő volt az első, aki kommentelt a blogomra, és mert jó könyveket olvas, melyekről aztán olyan lelkesen ír, hogy nekem is meghozza hozzájuk a kedvem.

Mónika: nagyon hasonló az ízlésünk, és jó pár olyan könyvet olvasott vagy épp olvas, ami már nekem is megvolt, és gyakran még a véleményünk is nagyban egyezik.

Nancy: rengeteg olyan angol könyvre lehet nála bukkanni, amiket én is szívesen megnéznék magamnak (és mert ő is szereti a Vámpírakadémiát:))

Fiorella: mert sok olasz könyvet olvas, és olyan lelkesen beszél magáról a nyelvről, hogy kedvem lenne  megtanulni.

Sarah Dessen: This Lullaby

Először is, mielőtt erről a könyvről írnék bármit is, muszáj elmondanom, mennyire szeretem Sarah Dessen regényeit. Az eddig magyarul megjelent három közül egyértelműen a Tökéletes a legjobb, de a Figyelj rám!-ot is érdemes elolvasni. Ha pár szóban össze kellene foglalnom mit szeretek benne annyira, azt mondanám: tökéletesen eltalálja a tinédzser lét apró-cseprő problémáit, úgy hogy közben nem válik nyálassá vagy cukormázzá. Olyan témákról ír, mely a legtöbb tinit érinti valamilyen úton-módon. Ráadásul a hangnem és a karakterei nagyon közvetlenek és életszerűek. Szerintem bármely korcsoport bátran olvashatja.

Tehát, a This Lullaby: Remy és három legjobb barátnője az egyetem előtti utolsó nyarat lazulással, randizással, kikapcsolódással akarják tölteni. Ez mind szép és jó, csakhogy Remy-nek az anyukája esküvőjét is meg kell szerveznie- aki nem mellesleg ötödször megy férjhez. S ha mindez nem lenne elég, egy csetlő-botló rock zenészt is útjába sodor a szél…

Ami ebben a regényben nekem nagyon érdekes volt, hogy a megszokott tini történetektől eltérően a főszereplő egy „antihős”. Nem egy tipikus királylány. Nagy szája van, érzelmileg mindenkitől távol tartja magát, kemény, megközelíthetetlen, és dohányzik (!). A reményvesztett és zárkózott viselkedésének fő forrása pedig az anyukája, egy kissé infantilis, szétszórt, állandóan a szerelmet kereső író. Remy semmi másra nem vágyik jobban, minthogy elkezdődjön az egyetem és végre elköltözhessen otthonról.
A lány szigorú kritériumok alapján randizik, kizárólag kötöttséget nem kereső srácokkal, majd mikor elérkeznek a kapcsolatukban arra a pontra, ahol a srácok kezdenének érzelmileg elköteleződni, Remy villámsebességgel búcsút int. Egészen addig, mígnem jön Dexter a vicces, esetlen zenész, akinek talán végül sikerül megtörnie a jeget.


A történet egy megszokott, jól ismert sztori. A szerelem ill. a családi és baráti kapcsolatok játszanak főszerepet. Ami igazán jó ebben a könyvben- és szerintem úgy általában a Dessen regényekben- azok a karakterek. A kedvencem egyértelműen Dexter. Nyitott, kedves, jópofa, Remy tökéletes ellentéte. Mindig van egy jól irányzott megjegyzése, és állandóan kihívásokkal bombázza a körülötte élőket, ezzel nagyon jó humorforrást keltve. Az pedig, hogy esetlen és olykor kissé kétbalkezes, csak még valósabbá, szerethetőbbé teszik őt, nem pedig egy tökéletes, kifogástalan ideállá.
Aki eddig még nem olvasott az írónőtől, az feltétlenül vágjon bele, ha pár felszabadult, szórakoztató órára vágyik.
Nekem ez a könyv egyértelműen 5 pontos.



+infó: Dessen a különböző regényeiben gyakran felvonultat egy-egy korábbi könyvéből megismert szereplőt. Itt például Scarlett cameozott az Egy felejthetetlen évből.
Dessen honlapját itt találhatjátok, itt pedig a blogját, amit rendszeresen frissít is.
Ezek pedig a kötet különböző külföldi kiadásai: (nekem a fekete tetszik a legjobban)