Maggie Stiefvater: Linger

"One thousand ways to say good-bye
One thousand ways to cry
One thousand ways to hang your hat before you
go outside
I say good-bye good-bye good-bye
I shout it out so loud
‘Cause the next time that I find my voice I might
not remember how."


Most, hogy Sam újra fiú és Grace még mindig lány, úgy tűnhet a két fiatal megkapta a jól megérdemelt happy end-jét. A falkához azonban új farkasok csatlakoztak, akikkel Sam-nek kell foglalkoznia, Grace szülei pedig életükben először szülőkként akarnak viselkedni, s megtiltják a lánynak, hogy Sam-mel lehessen. Mindezek mellett pedig Grace megbetegszik, s nagyon is ijesztő tüneteket produkál…


Miután tavaly olvastam a Wolves of Mercy Falls trilógia első részét, a Shivert, alig vártam, hogy végre a második kötetre rátehessem a kezem. Stiefvater olyan csodákat művel a szavakkal, gondolatfoszlányokkal, dalszövegekkel, hogy soha többé nem akarok Mercy Falls-ból szabadulni. Viszont ez szerintem tipikusan az a fajta könyv, amit az olvasók vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Vagy elkapod az atmoszférát, a búskomor hangulatot, és teljesen beleszerelmesedsz a regénybe (és Sam-be:)), vagy unalmas, eseménytelen tinisztorinak fogod gondolni.

Ha visszagondolok, és megpróbálom felidézni, miről is szólt valójában a Linger, őszintén szólva, nehéz megmondani. Mert persze történtek dolgok, az élet hömpölygött a maga lassú, nyugis tempójában, de valódi izgalomban, eseményben csak a legvégén lehetett részem. És mégis, hozzáragadtam a lapokhoz. Elnyelt ez a hatalmas hangulatbuborék, amitől az utolsó oldalakig képtelen voltam szabadulni.
A hangulat egy kicsit megváltozott a Shiver atmoszférájához képest. Az utóbbi keserédes, fájdalommal, lemondással átitatott történet, míg a Lingerben végig érzékelni lehetett valamiféle rejtett feszültséget a sokkal harmonikusabb alaphangulat mellett, ami csak lassan bontakozott ki. S a vége… egy kicsit összetörte a szívemet.

A történeten kívül nagyon fontos eleme a könyvnek a karakterek közti különbségek érzékeltetése. Az új fiú, Cole és Sam közti különbségek, ill. a Sam-Grace és a Cole-Isabel páros különbségei csúcsosodnak ki igazán. Az előbbi nyugis, szerelmes, jól összeszokott kettőst alkot, míg az utóbbi inkább impulzív, lelkileg sérült páros. S mindezt az teszi a legizgalmasabbá, hogy mind a négy szereplő narrál, s ezáltal tökéletesen belelátunk a fejükbe. Hogy stílszerű legyek, a legjobban így lehetne őket jellemezni:szerintem Sam és Grace EZ a dal, Cole és Isabel pedig EZ. Még így, olvasás nélkül is érzékelhető a különbség.

Összességében pedig csak magamat tudom ismételni: a Linger egy nagyon jó könyv, ami a hangulatával, az izgalmas narrációjával, a részletes leírásokkal, és a végső izgalmakkal rabul ejt. Érdemes elolvasni, 5 pont.

Mivel a történetben nagy hangsúlyt kap a zene, természetes, hogy maga Stiefvater is készített hozzá egy playlistet. ITT megtalálhatjátok.
Ez ITT  a könyv videója, ez pedig trilógia szerzői polca a molyon.

Ezenkívül jó hír azoknak, akik magyarul szeretnék olvasni a regényt, hogy a Könyvmolyképzőnél már elő lehet rendelni.
A harmadik rész pedig, Forever címmel jövő nyáron fog megjelenni. (én meg addig is tűkön ülök:))

Joanne Harris: Urak és Játékosok

"Egy jó tanár tudja, hogy van megjátszott és valódi harag; a megjátszott tisztes játék a tanári blöff eszköztárának része, de az igazi haragot mindenáron el kell rejteni, nehogy a fiúk - ezek a mesteri manipulátorok - megértsék, hogy fölénk kerekedjenek."

Mielőtt még elkezdenétek olvasni eme értékelést, hadd figyelmeztesselek benneteket, csak óvatosan. Könnyen beleeshettek abba a csapdába, amibe ez a kíváncsi blogíró is belepottyant.

Ugyanis mielőtt nekiálltam volna ennek a kötetnek, kicsit körülnéztem a molyon, mégis mit olvassak az írónőtől. Előzőleg a Szederbor volt porondon, s mivel az nagyon tetszett, gondoltam rávetem magam Harris egyéb műveire is. Az értékeléseket azonban nem kellett volna megnéznem, mert úgy valószínűleg nagyobb meglepetés ért volna.

Merthogy ennek a könyvnek az értékelésében csupa olyan dolgokat olvastam, mint: hű meg váó, micsoda csavar, teljesen váratlanul ért, stb. stb…

És persze én hülye ennek hatására végig a csavarra vártam. Gyakorlatilag az első mondattól kezdve azon agyaltam, vajon mi lesz az a bizonyos esemény. A legegyszerűbbtől a leghajmeresztőbb ötletekig minden eszembe jutott. Majd végül vállveregetve konstatáltam, hogy igen, bizony, nem sikerült átvernie. S annak ellenére, hogy sejtettem a megoldást, mégis teljesen le voltam döbbenve a végkimenetelen. Joanne Harris, le a kalappal!

A történet egyik különlegessége, hogy két narrátor meséli az eseményeket, egyiküket a fekete gyalog, míg a másikat a fehér király jelöli egy-egy fejezet elején. A gyalog az egyik tanár, akinek nem csak a jelenét, de a múltját is figyelemmel kísérhetjük, s megtudhatjuk, milyen szálak kötik a St. Oswaldhoz. A király pedig az iskola latin tanára, Mr. Straitley, aki mintegy 30 éve boldogítja a nebulókat, s aki nem mellesleg a kedvenc szereplőm lett, már az első pár fejezet után.

Az iskola tanárai és tanulói mindennapjaiba láthatunk bele a két narrátor által, ahol a hatalmi harcok, klikkesedés, csúfolódások és igaz barátságok egyaránt helyet foglalnak.

Ebben a tanévben azonban furcsa dolgok, baljós események sorozata veszi kezdetét, olyan sorscsapásokat okozva mindenki számára, melyet talán soha nem tudnak kiheverni. A bosszúhadjárat, melynek okait csak lassan ismerhetjük meg egyre izgalmasabbá, s egyben végzetessé is válik.

Titokzatos történet, feszültség, remek szereplők, fanyar humor. Azt hiszem pár szóban így lehetne összefoglalni a könyvet. Nagyon tetszett, ahogy Harris, a latin tanár szemén keresztül mind a tanárokat, mind a diákokat jellemezte, és nagyon tetszett a végkifejlet, ill. az ügyesen megkomponált cselekmény is. Eddig ez a kedvencem az írónőtől, bár még jó pár műve hátra van, de annyi biztos, hogy ezzel a könyvvel, számomra felejthetetlent alkotott; 5 pont.

Joanne Harris honlapja

Az írónő magyarul megjelent köteteit tartalmazó polc a molyon

Karen Essex: A fáraó

"...mire beköszönt a nyár, ott ülünk majd alexandriai palotád teraszán, és citromlevet szürcsölünk, miközben a tengeri fuvallat hűsíti arcunkat.
- A jövendőmondó szóljon belőled! - felelte Kleopátra.
Antonius ismét a térképre nézett, ujjával nyomon követte a tengerészeti bázisokat, lassú erőteljes ívet rajzolva. - Ez a legértékesebb nyaklánc, melyet valaha is adtam neked, kedvesem, és milyen jól fog állni. Tiéd a világ."


Igaz, több, mint egy hete befejeztem már ezt a könyvet, s azóta is vagy ezerszer leültem, hogy akkor most írok róla valami jót, s persze a vége mindig az lett, hogy hosszú percekig üres fejjel bámultam a képernyőre. Szóval mondhatni, feladtam. Nem tudok fantasztikusat írni. Mindig így járok az őrülten jó könyvekkel. Annyi mondanivalóm van, annyi apró mozzanat, ami olvasás közben nagyon jelentősnek tűnt, így utólag viszont valahogy fontosságát veszti. Valószínűleg egy könyvklubban vagy irodalomórán szupereket lehetne róla vitázni, meg elemezgetni az összefüggéseket, belemerülni a történelem különböző szegmenseibe és az írók ill. történészek nézőpontjaiba, de itt a blogon nem ez a lényeg. Úgyhogy megpróbálok rövid és célratörő lenni.:)

Szóval ez egy átlagos bejegyzés lesz, de közben gondoljatok arra, hogy A fáraó egy őrülten jó könyv. Letehetetlen. Az a fajta, amit legszívesebben állandóan olvasnál, s amikor valamiért mégis abba kell hagyni az olvasást, akkor is csak rá gondolsz. Nagyon tudok lelkesedni úgy általában minden könyvért, ami valamilyen okból tetszik, de amikor egy ilyen mű kerül a kezeim közé, amellyel kapcsolatban megszáll ez a fura ragaszkodás, az a legjobb érzés a világon.

Mivel ez a kötet a Kleopátra folytatása, egyértelműen az események ott folytatódnak, ahol az első rész abbamaradt. Caesar elfoglalja Alexandriát, Kleopátra – aki épp száműzetésben van – visszaoson a városba, hogy testvére háta mögött Caesar kegyeibe férkőzzön. A terve jobban sül el, mint azt valaha is remélhette, s idővel a kettejük közti kapocs Rómának is szemet szúr.
Azt hiszem a történelem eme szegmensét senkinek sem kell magyarázni, mindenki tudja, hogy Caesart Marcus Antonius követi, mind Kleopátra szívében (ágyában), mind pedig a Róma irányításáért folyó harcban…

Azt hiszem Essex-nek ezzel a könyvvel még jobban sikerült levennie a lábamról, mint az előző könyvével. Minden adott ahhoz, hogy maximálisan élvezhető legyen: egy csipetnyi betekintés az egyiptomi vallásba, csatajelenetek és azok részletes tervezése, intrikák és cselszövések, testvérháború, szerelem, győzelmek, küzdelem a végsőkig, veszteség. Az események gyorsan követték egymást, én meg annyira belemerültem a könyvbe, hogy az egyik pillanatban Kleopátra még épp egy szőnyegből csavarodott ki Caesar lábai előtt, mint holmi bakfis leányzó, majd mikor újra föleszméltem már Antoniussal hajózott a görög partok mentén, hogy összecsapjon Octavianussal.

S hogy mennyi a könyv valóságalapja? Szeretném azt hinni, hogy valóban így zajlott a történelem. Hogy Kleopátra tényleg az a fajta ember volt, akit a szerző mutatott. Egy királynő, aki megtett mindent a népéért, aki nem csak a hatalom megszerzése érdekében szövetkezett Caesarral és Antoniussal, nem egy számító és rideg nő volt. Mert a történelemkönyvek így mutatják őt, s maga Essex is hozzáfűzi az utószóban, hogy minden akkori forrás megsemmisült, ezért a leírtak inkább egyfajta tisztelgés előtte, egy másik nézőpont bemutatása, s valójában soha nem ismerjük meg az igazi Kleopátrát. S azt se feledjük, hogy mindig a győztesek írják a történelmet.

Összefoglalásként meg csak annyit mondhatok, vagyis inkább biztatnék mindenkit, hogy ha szembe találjátok magatokat ezzel a könyvvel, ne hagyjátok ki, mert annyira, de annyira…Nekem kedvenc lett. 5* pont.

Ui.: azt hiszem Fiorella (aki nemrég olvasta a Leonardo hattyúit) meg én lassan elmehetnénk Karen Essex nem hivatalos szószólójának, azok után amennyit áradozunk róla.:)

Kreatív lettem...

Hű, most aztán tényleg meghatódtam. Díjat kaptam, méghozzá: Nancy-től, Mónikától, Zenkától és Fiorellától. Köszönöm csajok, nagyon jól esik! Ezek után persze én sem lustálkodhatom el a dolgot, így megpróbálom továbbadni.


Először is, azt azért hadd mondjam el, hogy szerintem bárki, aki könyves blogot vezet kreatív, ilyen vagy olyan formában; szóval minden általam olvasott bloggernek, sőt molyos figyeltemnek is szívesen továbbítanám. De mivel csak 5-öt lehet választani, íme: F-Andi, Borostyán, Elhaym, FFG és Norin. Nem vagyok biztos benne, hogy megkaptátok-e már, de sebaj; megérdemlitek!:)

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

"Ismerik azt az érzést, mikor az ember elkezd olvasni egy új könyvet, mielőtt még leülepedett volna benne az előző? Az ember maga mögött hagyja az előző könyvet, amelynek a gondolatai és a témái – sőt még a szereplői is – beleivódnak a ruhája szövetébe, és amikor kinyitja az újat, még mindig ott vannak."

Rengeteg az elfeledett könyv, az elfeledett író. Emberek, akik egész életüket a szavaknak, történeteknek, képzeletbeli kalandoknak szentelték. S akik ennek ellenére életükben csak kis elismerésben részesültek, haláluk után pedig a feledés homályába vesztek.
A könyveik azonban ott sorakoznak egy aprócska angol antikvárium polcain, ahol gondozzák, olvassák, szeretik őket. Margaret, aki egész életét ebben az antikváriumban töltötte,  odafigyel a könyvekre, emlékszik az íróikra. Olykor fellapozza őket, átérzi azokat a hangulatokat, amiket az írójuk meg akart örökíteni. Vigyáz rájuk. A könyvekre, és a bennük lakozó szellemiségre.
A nő egy napon egy különleges felkérést kap: Anglia leghíresebb írónője, Vida Winter kéri fel az életrajzának megírására. A híres írónő kilétét eleddig homály fedte, s miután Margaret elvállalja a feladatot egy olyan utazás veszi kezdetét, mely mindkettejüket megváltoztatja. Egy történet a múlt titkairól, ikertestvérekről, egy végzetes tűzesetről. Itt az ideje elmondani az igazat…


Őszinte leszek. Először nem tetszett a történet. Vagyis ez így nem igaz. A legelső fejezettől - ahol megismerhetjük Margaretet és az irodalmi kalandjait - teljesen el voltam bűvölve. Mikor azonban betekintést nyerhettünk az Angelfield család történetének első mozzanataiba, valahogy nem éreztem magaménak a könyvet. Idegen voltam a lapok között. Túl távoli volt, túl megfoghatatlan. Aztán ahogy fogytak az oldalak, generációk suhantak el a szemem előtt, kezdtek felnőni az ikrek, azon kaptam magam, hogy valami megváltozott. Egy egyszerűnek mondható történetből valódi életek, sorsok formálódtak a szemem előtt, a szereplők pedig lassan, lépésről-lépésre kerültek közel a szívemhez. Teljesen észrevétlenül egyszer csak én is ott éltem velük, magába szippantott a történet. Végül eljutottam arra a pontra, mikor azt mondhatom, ez a könyv kedvenc lett.


Setterfield remek mesélő. Nagyon ügyesen ugrált a múlt és jelen eseményei közt, s kisvártatva elérte, hogy mind Margaret mind pedig Vida Winter bőrébe bele tudjak bújni. Kettejük közül jó ideig egyértelműen Margarettel tudtam inkább azonosulni, s Ms. Winternek többet kellett dolgoznia azon, hogy közel kerülhessen a szívemhez. A regény elején megismert rideg, távolságtartó nőből lassacskán egy törődő, kedves emberré alakult át. Sok időbe került megismerni, s párhuzamosan azzal, ahogy megismerhettük a múltját, megismerhettük a jelenét is, őt magát. Az ő személyes története pedig egyértelműen levett a lábamról.


Eleinte nehezen szoktam hozzá a hangulathoz. Titkokkal teli, nyomasztó, szomorú légkör telepedett rám, s csak akkor tudtam igazán megérteni és átérezni, miután megértettem a miérteket. Viszont attól a pillanattól fogva imádtam, és legszívesebben el sem hagytam volna az angol kisvárost. Annyira a szívemhez nőttek a szereplők, a történet, hogy végül ez is egy olyan olvasmány lett, amit nem fogok elfelejteni egykönnyen. 5 pont. (csak azért nem 5*, mert az eleje nem volt az igazi.)

Ui.: az egyik legédesebb rész egyértelműen az, mikor az orvos megállapítja, hogy Margaret a romantikus fantáziájú hölgyeket megtámadó betegségben szenved, melynek tünetei az ájulás, kimerültség, étvágytalanság, rossz hangulat; s azt tanácsolja, hogy egy ideig a kisasszonyos regényei helyett olvassa ezt: „Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai kétszer tíz oldal, természetesen a könyv végéig.”