2010. május 31., hétfő

Jennifer Donnelly: Téli rózsa

Image Hosted by ImageShack.usA trilógia második része ott folytatódik, ahol az első kötet, A tearózsa abbamaradt, az első részből megismert szereplők lépnek színre most is, újak társaságában.
A tearózsa főszereplője, Fiona (és a férje, Joe) mellékszereplőként jelennek meg, helyette a figyelem testvérére, a rossz útra tért Charlie-ra irányul, aki a szüleik halála óta Sid Melone néven fut, s a kelet-londoni alvilágot viszi a hátán.
És akárcsak az első részben, itt is kapunk egy erős, határozott, nagyon okos főszereplőnőt, Indiát, egy gazdag családból származó orvost, aki London legszegényebb negyedében, Whitechapelben praktizál, s az akkori helyzetet figyelembe véve, nőként igencsak meggyűlik a baja a társadalmi élőítéletekkel.
Mint ahogyan az már lenni szokott a szerelmes történetekben, a rosszfiú és a jó kislány egymásba szeretnek, de persze az élet sosem ilyen egyszerű. Az egész világmindenség összeesküdik ellenük, hogy még csak véletlenül se lehessenek egymáséi, s hosszú és fájdalmas küzdelmek árán találják csak meg az igazi boldogságot. A történetről azt hiszem, ha csak ennyit mondok, az is bőven elég, mert nagy vonalakban jól összefoglalja a lényeget.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy Donnelly semmi olyan ötlettel nem áll elő, amiről az irodalom során más még ne írtak volna. Szerelem, küzdelem, bosszú, happy end, stb… Ennek ellenére mégis olvassuk, méghozzá nagyon szívesen. Hogy mi a titka? Talán a szerethető szereplők, akikkel mi együtt is izgulunk végig minden egyes megpróbáltatást. Vagy inkább az atmoszféra, amit az író megteremt. Olvasás közben visszacsöppenünk a száz évvel ezelőtti Londonba, a város minden egyes négyzetcentije megelevenedik előttünk. A tea édes illata, a fojtogató nyomor, és persze a remény, ami egy szerelmes történetből semmiképpen sem hiányozhat. És nem utolsó sorban, az olyan romantikus lelkűeknek, mint amilyen én vagyok (amit egyébként bőszen tagadok, ha valaki közvetlenül megkérdezi:)), néha szüksége van egy-egy ilyen történetre.

A könyvvel, vagy inkább az írónő stílusával kapcsolatban viszont muszáj egy negatívumot is megjegyeznem: bizonyos fejezetek vagy események felett – amelyek szerintem igenis fontosak lettek volna- Donnelly nagyon gyorsan átsiklott. Összecsapta, mintha nem akart volna vesződni velük. De mivel a történetből nem lehetett kihagyni őket, ezért csak említést tett, és már rohant is tovább. Szerencsére a fő eseményláncolatot ez nem törte meg, így azt azért nem mondanám, hogy ez annyit rontott a minőségen, hogy elvegye a kedvem az olvasástól. (Azt egyébként sem könnyű elérni!!)
4,5 pont

A trilógia harmadik része pedig, ha minden igaz valamikor 2011-ben fog megjelenni az USA-ban, de sajna pontos infókat nem találtam róla. És ha a szimatom nem csal, a legkisebb testvér, Seamie kalandjait olvashatjuk majd.

2010. május 28., péntek

Lois Lowry: Az emlékek őre

Image Hosted by ImageShack.us
A 11 éves Jonas és családja egy olyan világban élnek, ahol mindent szigorú szabályokkal tartanak kordában. A születést, a gyerekek számát, a továbbtanulást, az öltözködést, az érzelmeket, stb. Ezeknek a szabályoknak köszönhetően a világ TÖKÉLETES. Vagy talán mégsem?



A főszereplő kisfiú, Jonas, ebben az évben fontos választás előtt áll: ő ugyanis tizenegyes (vagyis 11 éves), s decemberben, mikor belép a tizenkettesek közé, a Tanács dönt afelől, hogy mely foglalkozást kell egész életében művelnie.
Jonast megválasztják az emlékek őrzőjének, s a képzése folyamán egyre többet megtud a régi világról, mikor még volt napsütés és színek, az embereket az érzelmeik irányították, nem pedig szabályok. Nap mint nap szembesül vele, hogy az ő világából kiveszett mindez: az öröm, a fájdalom, a bánat, a szerelem vagy a gyűlölet. Közben pedig rájön arra is, hogy elvették az emberektől az önálló döntés lehetőségét, s ez a kisfiút rettentően felháborítja.
Jonas fiatal kora ellenére nagyon bölcs és következetes, viszont az emlékek, az új tudás, amire szert tesz –és senkivel sem oszthat meg- nagyon magányossá teszik őt. Ezzel együtt ráébresztik arra is, hogy igenis vannak más lehetőségek, élhetnének máshogyan is…


Őszintén szólva nem tetszett a könyv annyira, mint amennyire gondoltam, hogy tetszetni fog. És tudom is, hogy miért volt ez: túl sokat vártam tőle. Beleestem abba a csapdába (már nem először), hogy miután rengeteg jó véleményt hallottam róla, valami észbontóan jó könyvre számítottam. Hát nem az volt, legalábbis nekem nem. Persze azt nem mondom, hogy egyáltalán nem tetszett, de mégsem volt az igazi. Mindazonáltal ez egy érdekes történet, jól van megírva, csak nálam nem ütött akkorát, 4 pont.


+ Mikor megnéztem Lowry honlapját, akkor jöttem rá, hogy egyébként ez az első része egy trilógiának, ki tudja, talán azért még a második résszel is megpróbálkozom.

2010. május 21., péntek

Kate Furnivall: A vörös sál

Image Hosted by ImageShack.us
Szófia és Anna legjobb barátnők, egy észak-oroszországi munkatáborban raboskodnak és dolgoznak éjt nappallá téve kegyetlen körülmények között. Az embertelen tajgai hideg és a kevés étel mindenkit alultáplálttá és idővel beteggé tesz. 5 év fogság után Anna egészsége súlyosan leromlik, s valószínűleg a következő telet már nem élné túl, ezért Szófia elmenekül a táborból, hogy felkeresse Anna gyerekkori szerelmét, Vaszilijt és a segítségét kérje…

Miután Szófia megszökik a munkatáborból, mindkét nő életét figyelemmel kísérhetjük: míg Szófia mindent megtesz, hogy segítsen Annán, addig Annát csak az emlékei és a Szófiának tett ígérete tartják életben. A két barátnő szöges ellentétei egymásnak: Szófia fizikailag erős, de kiábrándult a nyomorúságos valóságból, Anna viszont napról napra egyre gyengébb, mégis képes pozitívan szemlélni a dolgokat.

A regényben a kommunista Oroszország annak minden nyomorával megelevenedik előttünk: az emberek éheznek, általános elégedetlenség van mindenütt, azok pedig, akik nem hű kommunistaként viselkednek, könnyen munkatáborban találhatják magukat valahol Szibéria közepén. S annak ellenére, hogy olvasás közben ez a sok szörnyűség eléggé rám telepedett, mégis végig ott pislákolt a remény a szereplők minden tettében, amely végül engem is magával rántott.


Összességében csak azt tudom mondani, hogy nagyon tetszett a könyv. Izgalmas, fordulatos, érzelmekben gazdag történet, bár Furnivall-tól nem is vártam mást Az orosz szerető után (amit egyébként imádok!); nekem kifejezetten tetszik az írónő stílusa. 5 pont

Az írónő honlapját itt találhatjátok.
A könyv brit és amerikai borítói nagyon jól sikerültek, bár nekem a magyar is rettentően tetszik.

2010. május 15., szombat

Joanne Harris: Szederbor

Image Hosted by ImageShack.usJay, egykori bestseller író, írói válságtól szenvedve, alkohol mámorban tengeti napjait és álnéven ír gyenge minőségű sci-fiket. Egyetlen igazi, értékes regény írt eddig, a Földialma Joe-t, amelyben tinédzser kora legizgalmasabb nyarait örökítette meg.
Jay élete megfeneklett. Mindenki a következő remekművét várja, őt viszont ez a fajta nyomás csak még passzívabbá teszi. Egy nap azonban, felébredve kábultságából, úgy dönt megveszi azt a házat Franciaországban, amire Joe (életének legfontosabb embere, s egyben a Földialma Joe főszereplője) mindig is vágyott, s ezzel egy új kaland veszi kezdetét…
A történet két idősíkon zajlik: egyrészt a jelenben, másrészt pedig Pog Hill Lane-en az 1970-es években, mikor Jay még csak kisfiú, aki bőszen írja novelláit, és sok időt tölt Joe-val, aki megtanítja neki a zöldségtermesztés és borkészítés csínját-bínját, s egyben az életben való eligazodást is. Eközben a fiú valami olyan megmagyarázhatatlan varázslat részesévé válik, amelyet aztán egész felnőtt léte alatt- hiába- keres.


Image Hosted by ImageShack.usA könyvet még úgy két hónapja vettem ki a könyvtárból, beleolvastam az első pár oldalba, aztán valahogy megfeledkeztem róla. Folyton csak pakolgattam ide-oda a nagy könyvkáoszban, ami a szobámban leledzik, pedig igazán nem érdemelte ezt a bánásmódot! Ha tudtam volna, hogy a gyönyörű borító mögött micsoda kincs rejlik…!
Az biztos, hogy okozott pár nagyon kellemes órát a történet.

Nagyon jó kis figurát alkotott meg Harris Joe személyében. Az elején rejtélyes, megfoghatatlan volt számomra, igazi kalandor, aki mindenhez ért, s rengeteg dolgot megtanít az embernek. Majd, mikor kiderült a titka, bevallom, egy pillanatnyi csalódottságot éreztem, de aztán sikerült megértenem az okait. 
Joe veteményese, a távoli kontinenseken tett látogatásainak emléke, a gyümölcsborok és a Különlegességek mind- mind arra ösztönzik az olvasót (vagy lehet, hogy csak engem?), hogy most azonnal kimenjen a kertbe, s elültessen valamit, hogy aztán minden nap gyönyörködhessen benne, nézze ahogy növekszik, ahogy egy új csoda veszi kezdetét.

Azt hiszem Joanne Harris regényeinek egyik legnagyobb erőssége- de javítsatok ki, ha tévednék- a sokszínű és nagyon eredetien megkomponált szereplőiben rejlik. Volt itt pletykás kávézós, feltörekvő gazda, makacs és előítéletes anyós, gyermekét egyedül nevelő anya, az érzéketlen karrierista huszonéves, stb., s ez a sok-sok ember mind annyira beleillett ebbe a történetbe.
Azon pedig jókat nevettem, mikor a falusi emberek Jay minden furcsaságát, vagy számukra érdekes ötletét, annak könyvelték el, hogy angol. „ Elvégre angol, tehát kicsit lökött.”
Ez a regény szórakoztat, elgondolkodtat és elvarázsol egyszerre, rávilágít a hétköznapi dolgokban rejlő apró, szinte észrevétlen varázslatra, ráadásul jó kis gasztronómiai élvezethez juttat. Szerethetők a karakterek, és a fő és mellék történetszál is kifejezetten érdekesek voltak. Nem is adhatnék rá mást, mint 5 pontot.
Itt megtalálható az írónő hivatalos oldala.

2010. május 10., hétfő

Michelle Richmond: A köd éve

Image Hosted by ImageShack.us
Abby figyelme csak egy pillanatra kalandozott el, s elvesztette vőlegénye hat éves kislányát, Emmát. A rendőrség és a szülők is kitartóan keresik őt, de sehol sem találják. A történet az eltűnés pillanatairól, a keresésről és az azzal járó gyötrelmekről szól...

Igaz, még nem vagyok szülő, de annál szörnyűbbet el sem tudok képzelni, minthogy a gyerekem csak úgy egyik pillanatról a másikra eltűnjön. Vajon elrabolták? Vajon vízbe fulladt? Ha elrabolták a fogvatartója vajon mit tesz vele?
Fel sem tudom fogni, hogy azok a szülők, akikkel ez a valóságban megtörténik- mert sajnos megtörténik- hogyan képesek ép ésszel feldolgozni a történteket. Hogyan képesek tovább élni, ha a gyerekük soha nem kerül elő, vagy holtan találják meg. Ezekre a dolgokra szerintem úgy gondolunk, hogy csak valaki mással eshet meg, velem biztosan nem. Pedig sajnos ez bárkivel megtörténhet.
Abby is csak egy pillanatra nem figyelt oda Emmára, s ezalatt a rövid idő alatt Emma beleveszett a ködbe.

Alapjában véve két fajta olvasókat két csopotra szokták elkülöníteni: van az a típus, aki hátra lapoz, hogy már jó előre tudja a történet végét, ill. van az, aki még csak véletlenül sem teszi ezt, mert nem szereti lelőni a poént. Na, én az utóbbi vagyok. Szeretem végigizgulni a regényeket, beleélni magam, hogy aztán a végén- ideális esetben- jó nagyot koppanjak. Ez volt talán az első olyan könyv, amiben hátra akartam lapozni. Nem tettem meg végül, de nagy volt a kísértés, mert az elején olyan kétségbeejtő volt a hangulat, hogy jó lett volna tudni, a végén vajon lesz-e vigasz.


Az eseményeket Abby szemszögéből látjuk, aki bizony rengeteget tépelődött. Emma eltűnésének napját újra és újra lejátszotta magában. Kivette a részleteket, megvizsgálta, majd visszarakta. Minden egyes pillanatot újrajátszott, elemezte őket, de hiába tekintett az egész képre, nem látta a megfejtést. Tudta, hogy valahol a tudatalattijában van a kulcs, hogy a megoldáshoz egy sárga furgon, és az a szörfös tudná elvezetni, aki azon a napon ott volt a parton. Én is és ő is tudtuk, de annyira mélyen voltak elásva az apró, de jelentős részletek, hogy nem tudtuk elérni.
Végig együtt éreztem Abby-vel. Fájdalmas volt látni, ahogy Jake és ő eltávolodnak egymástól, ahogy a nő a saját életétől is eltávolodott, s nem maradt más cél számára, mint megtalálni Emmát. Igaz, miatta veszett el a kislány, mégsem tudtam hibáztatni.


Ez nem az a fajta könyv, amit lépten-nyomon ajánlgatnék mindenkinek, hogy "hű, olvasd el, baromi jó!" Nem, ez a könyv letaglóz és elszomorít. Olvastam mások véleményét is, miszerint izgalmas és letehetetlen, ami nagyon is igaz, de mégsem ezek a fő érzéseim vele kapcsolatban. Napokig filóztam rajta, emésztettem magam.


Összességében azt hiszem, erre most csak 4 pontot adok, mert az elején gyakran éreztem úgy, hogy az írónő ugyanazokat a köröket futja, máskor pedig egy helyben toporgott, de ez senki kedvét ne vegye el attól, hogy elolvassa!


Egyebek:
A könyvet 2007-ben az USA-ban az év könyvének választották, s hamarosan film is készül belőle (hogy ezen én miért nem lepődöm meg?:))
Az írónő honlapja pedig itt található

2010. május 4., kedd

Jennifer Donnelly: A tearózsa


Image Hosted by ImageShack.usAz 1880-as évek végén járunk, Londonban. Az emberek keményen dolgoznak a gyárakban, a megélhetésükért küzdenek nap mint nap, szakszervezetekbe tömörülnek a jobb bánásmód érdekében. A könyv elején megteremtődik egyfajta különös, sötét atmoszféra. Szinte kézzel foghatóvá válik a századfordulós Anglia, a ködös sikátorokkal, áporodott szagú levegővel, a gyárakból kiszűrődő tea illatával. A kis utcák sötétedés után azonban nem biztonságosak.  Valaki nőket gyilkol, felvágja a hasukat, majd a torkukat, pusztán szórakozásból. Vagy talán valami más oka van rá?

A regény első és második része eléggé elüt egymástól. Míg az első rész olvasása közben szinte éreztem, ahogy rám telepedett a rosszkedv, a sötét, ködös, veszéllyel teli hangulat, addig a második részben mintha kisütött volna a Nap. Donnelly egyrészről nagyon jól érzékeltette a nyomort és a szegénységet, másrészről viszont megmutatta azt is, ahogy a mai USA alapjait megteremtették.
A történet több szereplőt is felvonultat, de közülük is kiemelkedik Fiona Finnegan. A 17 éves lány szülei tragédiája után kénytelen egyedül boldogulni az életben, de még a legszörnyűbb események után is talpra áll. Az ő karaktere nagyon tetszett. Határozott, okos, ha kell oda csap, s ráadásul az évek múlásával ezek a tulajdonságai erősödnek. Végignézhetjük, ahogy a fiatal lány felnő, s nagyon is megállja a helyét, és karriert csinál egy olyan világban, ahol a nők legfőbb törekvése, hogy gazdag férjet találjanak maguknak.
A regényben- természetesen- fontos szerephez jut a szerelem is. Fiona, mióta csak az eszét tudja, Joe-ba, a zöldségárusba szerelmes, akitől mégis elszakad egy buta "baleset" következtében.
A történet végén (mint ahogy általában lenni szokott) fény derül az igazságra, és egy olyan titok is napvilágra kerül, ami megalapozza a trilógia következő kötetének eseményeit.
Hogy őszinte legyek, a könyv első negyede nem igazán tetszett. Kicsit olyan volt, mintha a világ összes szörnyűségét bele akarta volna zsúfolni az írónő. A hangulat rideg, szürke, egykedvű volt, s folyamatosan elvesztettem az érdeklődésem. Azonban, mikor Fiona és az öccse új életet kezd, nemcsak az alaphangulat változott meg, de a cselekmény is hirtelen felgyorsult, s azon kaptam magam, hogy már nem akarom letenni a könyvet.
Összességében azt mondhatom, hogy aki egy kalandos, (részben) romantikus könyvre vágyik, az próbálja ki. Szerintem nem fog csalódni.

Értékelés: 4,5 pont

Az írónő honlapja pedig itt található.

ui.: egy valami nagyon zavart olvasás közben:a könyv tömve volt nyomtatási hibákkal és a fordítás sem volt helyenként épp tökéletes

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails